A krumpli nem rohadt meg, hanem önmagát tartósította – innen indult minden

Hogyan indultál a művészet felé?

Tipikus történet: gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni. Aztán jött a fordulat az általános iskola végén, amikor dönteni kellett, merre tovább. Egy ismerősöm említette a pécsi művészeti gimnáziumot, és aztán anyukám vett rá, hogy menjünk el az ottani nyílt napra. Amikor beléptünk a kapun, megcsapott valami: balettosok tipegtek, zenészek jöttek a hangszereikkel… Olyan volt az atmoszféra, hogy azonnal azt mondtam: „Úristen, anya, én ide fogok járni.”

Kerámia szakon végeztél.

Elsőre a grafikára jelentkeztem, oda viszont nem vettek fel. Nem is csodálom, fél évem sem volt felkészülni a felvételire. A pontszámok alapján a kerámiára kerültem. Először borzasztóan el voltam keseredve. Azonban Tatai Tibor grafikusművész, aki addig foglalkozott velem, nyugtatott, hogy ezzel valójában jobban járok, mert így sokkal több mindennel fogok találkozni. Tényleg így lett: a kerámián belül is mindig inkább grafikai jellegű dolgokat csináltam, az autonóm része érdekelt, nem a tárgytervezés.

Már akkor is nagyon jellemző volt rád az erős, taktilis kötődés az anyaghoz.

Ez valóban végigkísér. Nem szeretek számítógépen dolgozni, inkább kézzel, anyaggal kísérletezem. Tervezni sem nagyon tervezek: fejben forgatom az ötletet, majd nekiállok, és hagyom, hogy az anyag vezessen. A taktilitás számomra a gondolkodás része: az alkotás folyamatában derül ki, mit lehet kihozni az adott matériából. 

A kerámia szak után hogyan jutottál a Képzőművészeti Egyetemre?

Nem volt egyértelmű az út, mert a tanárok inkább a MOME felé tereltek. Viszont már akkor is erős volt bennem a képalkotási szándék, imádtam rajzolni, síkban alkotni, a tárgyalkotás helyett az izgatott, hogyan tudom érvényre juttatni a saját autonóm képi gondolkodásom. A MOME túl kötött lett volna számomra, viszont amikor elmentem a Képző nyílt napjára, ugyanaz történt, mint Pécsen: beléptem az ajtón, és rögtön tudtam, hogy oda akarok járni. Tetszett az is, hogy ott van átjárás a különböző művészeti ágak között. Ettől sokkal szabadabbnak éreztem a közeget.

Talán képgrafikai örökség, hogy nálad az anyag, a technika és a téma mindig párbeszédben van egymással.

Abszolút. Persze ez sokáig inkább ösztönös volt: kísérleteztem, próbálgattam, mi hogyan működik. Aztán jött a Covid, én pedig műhely nélkül maradtam. Gondolkodtam, mihez tudnék nyúlni, milyen anyag van kéznél. Eszembe jutott, hogy vicces lenne krumplival nyomtatni – de nem akartam, hogy csak ennyi legyen. Elkezdtem mindennap lenyomtatni, és figyelni, mi történik. Meglepő volt: a krumpli nem rohadt meg, hanem megkövült, önmagát tartósította valahogy. Ez volt az első igazi felismerés: az anyag önmagában hordozza az elmúlás és a megőrzés kettősségét. Innen indult el az a vonal, ami később meghatározta a munkáimat.

A krumplival megtaláltad az anyag és a tematika összekapcsolódását. Ekkor kezdtél foglalkozni a családi emlékezet, az elmúlás, a gyász jelenségeivel?

A családi emlékezet már korábban is ott volt, az elmúlás viszont még nem. A kötelező egyetemi feladatoknál egyszerű családi fotókból indultam ki, azokat írtam át, és akkor még inkább a múlt felidézése, a gyerekkor rögzítése érdekelt. Később azonban elkezdett vissza-visszatérni az elmúlás és a felejtés kérdése. Sokáig nem volt tudatos, miért jelenik meg újra és újra a munkáimban, de a diploma előtt kénytelen voltam végiggondolni, miért foglalkoztat ennyire. Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg anyukám korán elvesztett édesapja miatt érzett feldolgozatlan gyásza hat rám is. Megértettem, hogy az emlékezés és az elmúlás élménye transzgnerációsan belém íródott, és így került át a munkáimba is.

Mivel diplomáztál?

A nagypapám halálát dolgoztam fel: három elemből álló nagyméretű installációt készítettem. Kinyújtottam egy kétszer egy méteres agyaglapot – pontosan akkorát, mint a nagypapám sírhelyének mérete. Ebbe a nyers anyagba nyomtam bele a portréját, linóból kimetszve. Ez volt az első réteg. Aztán gyufaszálakat nyomtam bele, majd linóleumból kimetszett gesztenyékből raktam ki egy szívformát. Mindhárom lenyomat más szimbolikus réteget képviselt: a nagyszülőt, a szülőt és engem. Három nyom, három generáció.

Az agyagba mindegyik beavatkozás beleírta magát, ahogy a transzgenerációs mintázatok is ott rétegződnek bennünk. A végén pedig az egész agyagdúc széttöredezett. Erről is készítettem egy lenyomatot. Egészen hátborzongató élmény, hogy mindenféle szándék nélkül a dúc épp a nagyapám portréjának közepén repedt szét. 

Hogyan alakult az anyaghasználatod?

Mindig azzal az anyaggal dolgozom, ami éppen foglalkoztat – de csak addig, amíg tartogat meglepetést, és a dolog nem válik rutinná. Amikor érzem, hogy ismétlődik a gesztus, továbblépek. Így zárult le nálam a krumplinyomatos kísérletezés, ahogy most az agyag sem aktuális. Az utóbbi időben a viaszkaparásos technika kezdett el érdekelni.

A tanár szakon kaptam egy feladatot, és sokat gondolkodtam, hogyan lehetne az emlékezés mechanizmusát játékosan, mégis komolyan bevinni egy tanórába. Ekkor jutott eszembe az általános iskolai viaszkarcolás. A résztvevőket arra kértem, rajzolják le a legelső emléküket – bármit, ami először eszükbe jut. Ezután viasszal fedtük le a lapot, lefestettük, majd körbeültünk, és mindenki annyit karcolt vissza belőle, amennyit akart. Ez adta a szabadságot: a diákoknak lehetőségük volt rejtve hagyni valamit, amit nem akartak kiadni, miközben egyszer már kiadták. Ez az élmény ráébresztett, hogy e gondolatmenetet a saját művészetembe is be kellene építenem. Azóta is benne van: mintha archeológusként ásnék rétegről rétegre a saját múltamban. Korábban inkább az elmúlás és a végesség foglalkoztatott, most sokkal inkább a visszaadás, a feltárás és az újraértelmezés.

Sokan a Kifutó című műegyüttesedről ismernek, amelynek fontos motívuma a molylepke, ami egyszerre jelenik meg egy próbababán és egy papíron, de a megkövült krumplidúcok is az installáció részei.

Ezt a munkát megelőzte a Lepkegyűjtemény, amelyen egész alakban ábrázoltam magam, körbepecsételve a lepkemotívummal. Nem volt tudatos ötlet, inkább a tudatalattimból jött. Érzelmileg instabil időszakban voltam, és egyszerűen bevillant, hogy ezt meg kell csinálnom. A Lepkegyűjtemény figurája összehúzott testtartásban jelenik meg, így egyszerre védekező és sebezhető. A molylepke számomra kettős motívum: benne van az újjászületés és a remény, de a pusztulás is, így olyan, mintha a szorongásaim és a reményeim egyszerre sűrűsödnének ebbe a motívumba.

A szihalmi művésztelepen találtam rá azokra a fej nélküli, személytelen babákra, amelyek végül a Kifutó című sorozat kiindulópontját adták. Ahogy ezek az alakok a rájuk adott ruhák révén nyerik el karakterüket, úgy az én figurám is a rányomott lepkemotívumok által kapott identitást. Ez szimbolikusan azt jelenti számomra, hogy az élmények és emlékek rétegről rétegre öltöztetnek fel bennünket, és ezek adják azt a sajátos karaktert, ami egyedivé tesz. A sorozat így arról szól, hogyan formálódik a tapasztalataink által az identitásunk.

A cím egyszerre idézi a divatvilágot és a kiállítottság helyzetét. Neked mit jelentett?

Egyrészt tényleg a divatvilágból jön: utaltam arra, hogy a modellek ki vannak téve a nézői tekintetnek. Másrészt a cím lírai és személyes önfeltárás is: amikor megmutatom, kiállítom a munkáimat, az épp olyan sérülékeny helyzetet teremt, mint amikor egy modell kilép a kifutó rivaldafényébe.

Vannak munkáid, amelyekben megjelennek bizonyos népi motívumok vagy tradíciók.

Szeretem a hétköznapi szimbólumokat, azokat, amelyek könnyen válhatnak giccsé. Érdekel, hogy miként tudom új jelentésréteggel felruházni őket. Például a Nézz tükörbe a szív motívumát felhasználva azt a szokást eleveníti fel, amikor a szerelmesek tükrös mézeskalács szívet adtak egymásnak. Ezt fordítottam át kortárs formába. A tükörfólia fölé szövegek kerültek, amelyekben mindig egyetlen szó cserélődött ki: „édesen”, „éhesen”, „ékesen”. A végére az „élesen” került, ami egyszerre jelzi a kiábrándultságot és a tisztánlátást. A mű azt is szimbolizálja, mennyire megváltoztak a kapcsolati rítusaink. Ma már nem mézeskalácsot adunk, hanem Tinder-profilokat görgetünk.

Sokszor reflektálok arra, hogy a klasszikus értékrend, a közösségi rítusok hogyan halványulnak el. Régen ezeknek hatalmas jelentőségük volt, ma inkább a felejtés felé tartunk. Mohácsiként például fontos számomra, hogy részt vegyek a busójáráson, ezzel is életben tartva a tradíciót: közel tíz éve magam is beöltözök. Ez számomra a transzformációról szól. Maszk mögé bújsz, így átlényegülsz. A művészetben is hasonló történik: a mű mögé bújva kommunikálok. Ez védelmet ad, felszabadít, és bár gátlásos embernek tartom magam, a művészetben teljesen el tudom engedni magam.

Most a LOKART-on is szerepelsz. Miért fontos ez neked?

Az utóbbi év számomra inkább üresjárat volt: befejeztem a tanár szakot, de kevés lehetőség jött szembe. Így hatalmas öröm volt, amikor Fekete Vali felkért, hogy állítsak ki. Ráadásul olyan eseményről van szó, ami egyre nagyobb nyilvánosságot kap, és fiatal művészként jó érzés volt neves alkotók mellett szerepelni. Nagyon sokat jelentett a láthatóság szempontjából.

Ha már a tanítás: művészként van társadalmi felelősséged?

Azt nem gondolom, hogy a művészet „megváltoztatja a világot”, de biztos, hogy folyamatokat képes elindítani. Sokszor elég, ha valakiben elindul valami: egy új gondolat, másfajta nézőpont. Ezek apró változások, de összeadódva jelentős hatásuk lehet.

Min dolgozol most, mik a terveid?

Ősszel részt veszek az Amire emlékszem című csoportos kiállításon a Képező Galériában, januárban pedig önálló tárlatom nyílik a Paloma Udvarban. Emellett megkaptam az MMA-ösztöndíjat is, ami három évig biztosít lehetőséget és keretet a munkára. Ez nagy segítség ahhoz, hogy tovább kísérletezzem az emlékezet és a transzformáció kérdéseivel.

Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu