De ha belépünk a kapun, megcsap a Távol-Kelet hangulata. Nem a kereskedelemből ismert bóvli-keletiesség, nem a bazárok illat- és színkavalkádja, hanem a valamikori nagy kultúrák őserdő-benőtte maradványainak varázsa. Mindenütt a sejtelmes ismeretlenséget érezzük. A kerti utat kőszobrok szegélyezik, mögötte zöld bambuszliget fedi el a kerítést, és máris ott állunk egy hatalmas, arany fényben fürdő fal előtt. Innen tovább, a múzeum tere és a fal mögött az eredeti, keleti növényekkel beültetett kert már egészen más világról szól, mint a méltóságteljes európai sugárút. Jobb, ha mielőbb megszokjuk: itt minden eredeti. A kert sarkában elhelyezett hatalmas Vénusz-kagylók a cunami után partra sodort példányok közül valók, a trópusi cserjék között khmer írásos táblák állnak. A kis tó közepén lágy kontúrokkal szinte lebeg egy sziget, kambodzsai fekete márványfelületen zuhog alá a víz a tó szintjéről az épület hátsó frontján kialakított teaház terasza felé, a mesterséges sziget kőlapja alól vízpára porlik a levegőbe. Egy megszállott műgyűjtő álma válik itt valósággá.
Zelnik István már jó öt éve belefogott több tízezer darabos távol-keleti tárgykollekciójának tudományos feldolgozásába, de csupán másfél éve tűnt fel a hazai múzeumi palettán. Világszínvonalon egyedülálló gyűjteményének egy töredékét 2010 tavaszán mutatta be a Néprajzi Múzeum. Ekkor jelentette be Zelnik az új intézmény létesítésének tervét, és már ekkor sejteni lehetett, hogy a hely nem mindennapi élményt fog kínálni. Most elkészült a XIX. század végi, nagypolgári villa helyreállítása, amihez egy új, kortárs építészeti szellemben formált lépcsőház és egy különleges, meditációs kert is csatlakozik.
Az Andrássy úti homlokzaton semmi nem jelzi a funkciót, építészeti szempontból visszafogott program vezette az átalakítást vezető Orbán Csaba építészt és munkatársait. Belül is csak lépésenként bontakozik ki a tartalom. A bejáratot a kerttől elválasztó látványfal és a lépcsőház alig észrevehetően döntött oldalsíkja még csak előkészíti a karakterváltást ? de az épületbe belépve a nagypolgári ízlés átadja a helyét egy egészen másféle világnak, ahol a letisztult formák, nagyvonalú, tág terek néhol mesébe illő pompát és a világon egyedülálló tárgyakat fogadnak be. Ugyanakkor a hely nem tagadja meg az Andrássy út városi karakterét sem, és ez a kettősség játékos ritmusban végigkíséri az épületet, Nyugat és Kelet találkozása a terek kialakításában is megjelenik. A függő orchidea-kompozíciókkal teli, üveg lépcsőházból az előcsarnokba érve például egy 24 karátos arannyal bevont, vaskos, eltolható fal mögött nyílik a kiállítótér, előtte a fogadópult egy luxusszálloda foyer-ját idézi, óriási arany Buddha-szoborral. Az aranyfal mögött a múzeum termein pasztellszínek vonulnak végig, kitűnő háttérként a vörös, barna, okker vagy zöld nyersselyem textília sávoknak, amelyek a fal egyhangúságát megtörve, kiemelik a tárlókat a térből. A belsőépítészet Pálffy György irodájának köszönhetően, Varga N. Dániel tervező keze nyomán a kiállított anyagra összpontosít, nem igyekszik túllicitálni az arany-, ezüst- és elefántcsont szobrok, ékszerek, rituális kőplasztikák gazdagságát.
Csak egy ponton erősödik föl a burkolatok szerepe: a földszinten egy terem közepén hirtelen megjelenik a kertből már ismert, aranycsillámmal megszórt fekete márvány, innen tudjuk, hogy különleges helyen járunk. Ebben a szentélyszerűen megfogalmazott térben a többi ritkaságnál is értékesebb, különlegesebb kultikus szobrok láthatók, mellettük négy hatalmas méretű, gazdag növényi ornamentikájú, faragott faoszlop, egy lebombázott vietnami templom épen maradt darabjai. Buddhista rituális tárgyak és hindu istenségek, a termékenység szimbólumai. Az oldaltermek egyikében egy elsüllyedt hajó rakományából látunk különleges darabokat. A lelet a Selyemút kereskedelmi kapcsolatait jelzi, a pénzzel teli korsók, a féldrágakövek, a használati edények a középkori Európában elképzelhetetlen műveltségről árulkodnak. A múzeum csak a főbb csomópontokat mutatja be a teljes kollekcióból, inkább a különlegességeket tárja fel: közel száz fejedelmi aranygyűrűt egyetlen tárlóban, a tyám uralkodók ékszereit és rituális edényeit, khmer áldozati lemezkéket és öntőformákat, az indonéz szigetvilág törzsi ékszereit, vagy egy teljes falnyi Buddha-ábrázolást.
Legfelül, a leendő szakkönyvtár szintjén egyelőre a múzeumot működtető irodák és kutatószobák kaptak helyet, itt megint a kortárs téralakítás dominál. A kiállítóterekkel és a felső szinttel ellentétben a földszinti teaházat pazar keleti bútorokkal rendezték be, itt minden kis zugban valami különlegességre bukkanunk. Kicsit talán sokra is; kevéssé ad nyugalmat, kikapcsolódást az üveg mögé helyezett ezüstözött medve-állkapocs, amit hamutartónak használtak, vagy a dúsan faragott fa szekrény, a sötét tónusú falak. Egyedül itt lendül ki egyensúlyából a termekben és a kerten végigvitt elegancia. Ezt leszámítva az épület és a belső terek példaszerűen illeszkednek a bemutatott anyaghoz.
