 |
| Ben-Hur (1959) Fotó: winwallpapers.net |
Ahogy a Film- és médiafogalmak kisszótárában is olvashatjuk, a remake ? vagyis újracsinálás, újraalkotás ? egy korábban többnyire már nagy sikert aratott mozidarab új színészekkel, fejlettebb technikai körülmények között, esetleg megváltozott rendezői koncepcióval való újraforgatása. A filmtörténet számos klasszikusát forgatták már újra: többek között A kék angyal, a Psycho, a Kifulladásig című filmeket, valamint olyan magyar alkotásokat is, mint a Hyppolit, a lakáj vagy a Meseautó. Előfordul, hogy egy rendező a saját filmjét forgatja le újra, ám ennél sokkal gyakoribb az az eset, mikor az alkotó visszanyúl egy olyan régi klasszikushoz, melynek készítői talán már nem is élnek. A remake rendkívül népszerű Hollywoodban, illetve a közönségfilmeket készítő direktorok körében. Noha az újraforgatott változatot a közönség részéről mindig jelentős várakozás övezi, ritkán éri el az eredeti film hatását, színvonalát. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a remake mindig az eredeti filmhez nyúl vissza, és azt igyekszik új köntösben tálalni, azonban egy klasszikust túlszárnyalni nem egyszerű feladat.
William Wyler 1959-ben készítette el Lew Wallace regényének harmadik, és egyben legsikeresebb filmváltozatát, a Ben-Hur című alkotást. A történet Jeruzsálemben játszódik az I. század hajnalán. Júda Ben-Hur, a gazdag zsidó herceg és kereskedő újból találkozik régi barátjával, Messalával, aki a római légiók parancsnokaként tér vissza a városba. Barátságuk azonban hamar megszakad, hiszen Messala elárulja, és életfogytig tartó gályarabságba száműzi Júdát, édesanyját és húgát pedig börtönbe vetteti. Júda Ben-Hur bosszút esküszik egykori barátja ellen, és mindent megtesz azért, hogy kimenekítse családját a börtönből.
Az 1959-es Ben-Hur egy grandiózus bibliai mű, a filmtörténet egyik legendás alkotása, melyben olyan színészek játszottak, mint Charlton Heston, Jack Hawkins, Haya Harareet, Stephen Boyd és Hugh Griffith. E film mérföldkőnek számít a mozi történetében, melyet az is mutat, hogy költségvetésben lekörözött minden korábbi alkotást: összesen 15 millió dollárból készült el. A Ben-Hur forgatása fél évig zajlott Olaszországban, melyben több ezer statiszta vett részt és körülbelül 300 díszletelemet készítettek el ? ezek a számok is jelzik, hogy az 1959-es film egy addig példa nélkül álló, látványos epikus mű, mely a korral sem veszít az értékéből. Mind a látványt, mind a történetvezetést, mind a színészi játékot tekintve kiemelkedő jelentőségű mű, mely 11 Oscar-díjat zsebelt be, ezzel pedig olyan rekordot állított fel, melyet azóta csak a Titanic és A Gyűrűk Ura: A király visszatér tudott megismételni.
Egy olyan nagysikerű alkotás, mint a Ben-Hur újbóli leforgatása a legtöbb rendező számára vonzó lehet, ám magában rejti azt a lehetőséget is, hogy nem túlszárnyalni, de még utolérni is képtelenség lesz. E gondolat be is igazolódott, mikor elkészült a Ben-Hur 2016-os, azonos című remake-je Timur Bekmambetov rendezésében. Az orosz-kazah direktor érezhetően tartott attól, hogy nem éri be a nagy klasszikust, ezért megpróbálta más irányból mutatni a cselekményt: ebben az alkotásban Messala és az ő története kerül előtérbe. Ez remek rendezői fogás, amelyhez csak hozzátesz a kevésbé ismert színészek ? Jack Huston és Toby Kebbell ? játéka, ám nem szabad és nem is tudjuk figyelmen kívül hagyni, hogy a közönségfilmek ma már más elvárásokat figyelembe véve készülnek, ez pedig az első perctől az utolsóig érezhető az alkotáson.
Míg az 1959-ben készült Ben-Hur egy hatalmas léptékű, minden szempontból grandiózus mű, addig 2016-os remake-je egy alacsony költségvetésű másolat, melynek díszlete, látványa meg sem közelíti a klasszikust, a felgyorsult világba és a nézői elvárásokhoz illeszkedni kívánó utómunka pedig azt eredményezi, hogy Ben-Hur és Messala legendás kocsiversenye a gyors vágások miatt szinte már szédítő, nem pedig izgalmas és lenyűgöző. A ?modern változat? játékideje alatt a nézőnek újra és újra eszébe jut William Wyler filmje, ami rögvest igazolja: a remake-et nem lehet az eredetitől elválasztva szemlélni. Még akkor sem, ha az újraforgatásnak épp az lenne a lényege, hogy a rendező egy új, autonóm művet hozzon létre, hiszen az esetek többségében ez nem sikerül maradéktalanul.
A remake szükségessége rendkívül vitatott dolog, hiszen ritkán éri el az eredeti alkotás hatását, színvonalát, mégis azt mondhatjuk, hogy az újraforgatott filmek is értékesek, hiszen modernebb köntösbe öltöztetik a nagy klasszikusokat, és képesek lehetnek arra, hogy felkeltsék az újabb generációk figyelmét és beültetnek egy olyan bogarat a fülükbe, mely azt súgja: nézzük meg az eredetit!
Tóth Eszter
