Remélj hű szerelmet - ÉN, JÓZSEF ATTILA

Tóth Dávid Ágoston hitelesen igyekszik követni József Attila életét, de ami születik, az egy elég soványka csontváz csupán. A gyakorlatilag villanásokra feltűnő irodalmi szalon vagy műhely, igazából baráti találkozók igencsak kivonatosan jelzik a költő körüli pezsgő szellemi életet, a proletárokért vívott szellemi és konkrét harca is felsejlik csak, jobbára egy - egyébként nagyszerűen megkoreografált - táncban. Sok minden keveredik a darabban, ezek mindegyike meglepett az énekszámokon kívül. Nem számítottam narrációra egyáltalán, noha ez elég nagy szerepet kap és a második részre teljesen el is fajul, itt Flóra már nemcsak hosszabb életrajzi elemeket mesél el, de azt is, amit a kedves publikum lát a saját szemével. Nem vártam a József Attila-versek elszavalását, főként nem ebben a hatalmas terjedelemben. Több hangzik el prózában, mint dalban. Az igazán nagyszerű prózai színészek még gyengébb énekhanggal is el tudják adni a dalt, mert a tehetség átnemesíti azt, beragyogja, felemeli. A musicalszínész - bármilyen tehetséges - ugyanennek a fordítottjára jellemzően nem képes. Így a bármennyire népszerű és sikeres Nagy Sándor, József Attila verseinek prózai tolmácsolójaként nem hiteles, nem átütő, nem erős, nem jó. Nem Latinovits, és noha nem is ezzel a várakozással ülünk be egy musicalt meghallgatni, de nem is irodalmi színpadot várunk.

Nagy Sándor legerősebb pillanatai a darab elején, és a vége előtt valamivel fognak meg, amikor illúziókeltően éget szenvedélytől, majd őrülettől fűtött józsefattilai szeme. Rengeteg energiát fektet a szerepbe, tüzet, lelkesedést, átélést, de nem képes átlépni műfajának korlátait, nem válik Latinovits-csá. Mondhatják, hogy nem ez a dolga, de ha ilyen a darab felépítése, akkor igen. Ha úgy másfél tucatnyi verset, a magyar irodalom talán legnagyobbjait el kell mondania, akkor ennek valamiképpen meg kell felelni. A musicalvilágnak megvan az a tulajdonsága, hogy minden túl sok benne. Hogy nem építkezik, hogy olyan hangosan kezd, ahonnan nemigen lehet továbblépni, nem marad tér a crescendóra. A mikrofonnal erősített, néha szinte elviselhetetlenül hangos kiabálás és ének mögé szenvedélyt, bánatot, reménytelenséget, kilátástalanságot is kell tenni. Nem elég hatásosan üvölteni és eltáncolni, hogy ?nagyon fáj?, több kell: csend, piano, szakadékba zuhanás, nemcsak hegyre menetelés. Ugyancsak a műfaj sajátja, hogy gyakran nem ismer mértéket, még a cukrot is megcukrozza. A nyitókép József Attila haláláé: a vonat szemberobog a közönséggel, azt elvakítva, a költőt maga alá gyűrve. Ekkor tudni már, hogy ez keretté válva, záróképként visszatér. És valóban. Vagy mégsem? Visszatér, majd rákerül még nem egy, de két jelenet. A költő elméjének elborulása pillanatában, a legteljesebb reménytelenségben, egy nagyon jól felépített, hatásos képben mondja el: ?Most hát a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez?. Itt a darab vége. Tovább magyarázni fölösleges. De még jön a vonat, a költő kiterített teste, majd Márta és Flóra emlékezése, aztán egy szirupos fináléban minden szereplő valamiféle táncot lejt, József Attila is, és fehér sállal fonódnak egymáshoz. Hogy értsék: a költő és szelleme nem halt meg, csak a teste.
Ami a zenét illeti (Vizy Márton), nem éreztem a kohéziót a versek és a zene közt, néha még prozódiai szinten sem, lélekben, szellemiségben, drámaiságban semmiképpen.

A főszerepek kettős szereposztással mennek. A premieren Balla Eszter Vágó Mártaként nem volt képes megküzdeni a szerep megkövetelte színészi kihívásokkal. Minden prózai hangja hamis, erőltetett, üres, mesterkélt, hiteltelen. Énekhangja metszően éles, szinte bántó. A rengeteg szereplőt lehetetlenség felsorolni. Erőteljes Barabás Kiss Zoltán, karakteres, bár a valós figurához nincs sok köze a Vágónét alakító Dobos Juditnak, de ez nem az ő, hanem a szerző hibája. A leghitelesebb és igazabb alakítás Polyák Lilláé, aki nemcsak a legprofesszionálisabban énekel, de a prózai részekben is őszinte, hihető és sallangtalan.

Szirtes Tamás rendező (és a társrendező, Szente Vajk) néhány nagyon hatásos és szellemes képet teremtett, érzékletesen ábrázolja az őrület felé tartó költő démonait. Utóbbiban nagy segítségére van egy pompás koreográfiával Tihanyi Ákos. Kérdés, mi a rendező célja. Nyilatkozataiból tudni, hogy közel akarja vinni egy már nem olvasó nemzedékhez József Attilát. Nemes cél. Sokat veszít, aki nem olvassa őt. Csak remélhetem, hogy Szirtes szándéka teljesül, bár ezt kissé népművelő módon teljesíti ez a musical.