Antal Csabának még arra is gondja volt, hogy vizuálisan egyértelműsítse: egy szinttel feljebb ugyanilyen lakásba nézhetnénk be ? így aztán, ha felnézünk, a levegőben lógva láthatjuk a mosdó komplett berendezését. Zavarba legfeljebb a sivár lakhelyhez semmiképpen sem passzoló bidé látványa hoz ? mígnem a második részben belátjuk, ez vélhetően azért szükséges, hogy Húber Vilmos ebben moshassa meg arcát. A díszlettervezőt érezhetően amúgy sem a naturalisztikus miliőteremtés szándéka vezette; a papírmasé, egy ütéssel lyukacsossá tehető falak pontosan annak a minden tekintetben sivár, kaotikus, reménytelen környezetnek a részei, mint a szobától el nem választott vécécsésze.
Szász János rendezése ugyanis nemcsak a mába helyezi Füst Milán drámáját, de kimozdítja közegéből is. Elsősorban nem is a szociális közeget értem ezalatt (melynek következetes transzponálása valószínűleg nem is oldható meg maradéktalanul), hanem a morális-intellektuálisat. A Boldogtalanok szereplőit láthatjuk talajvesztett, szenvedő, ezért kegyetlenné vagy éppen érzéketlenné váló embereknek, de gondolhatjuk akár szörnyetegeknek is. Az azonban biztos, hogy intenzív érzelmi életet élő, jobb élet iránti vágyukat a mind reménytelenebb zuhanás közben is megőrző, bizonyos igényszinthez ragaszkodni próbáló alakok. A Boldogtalanok kivételes ereje többek közt éppen abban rejlik, hogy egyszerre képes közvetíteni az ontologikussá emelt intellektuális-morális krízis komor atmoszféráját és átélhetővé, izgalmassá, ambivalensen értelmezhetővé tenni a főszereplők személyes drámáját. Ez az egyensúly aligha borítható fel úgy, hogy a mű ereje és érdekessége ne csorbuljon - vagy ha mégis, akkor ahhoz alighanem olyan, a darab szövetét következetesen és radikálisan újrastrukturáló koncepció szükségeltetik, mint a néhány évvel ezelőtti marosvásárhelyi bemutatót rendező Bodó Viktoré.
Szász János azonban viszonylag keveset változtat a darab szerkezetén és szövegén. Székely káplán alakja kikerül a Radnóti Színház előadásából, s vele nagyjából minden, ami a szereplőket a transzcendenciához kapcsolhatná (még Húber papi nyomdász volta is a homályban marad). Ez alighanem ama bölcs belátás eredménye, hogy ez a motívumszál végképp nehezen lenne e közegbe illeszthető. Más jelentős tematikai-strukturális változtatás nincs: a szereplők ugyanazokat a játszmákat játsszák le, mint a darabban, s ugyanazokat a drámákat kell átélniük. Ám ebben a közegben ez csaknem lehetetlen. Az az átható közönségesség, melyet a rendező a megjelenített világ emblematikus jellemzőjeként használ, eleve elidegenít a szereplőktől. Nem könnyű a fél kézzel mindig a dobozos sör után nyúló, szüntelenül rágógumizó, többek jelenlétében zavartalanul szükségét végző figurák drámáját átélni. De nem lenne lehetetlen, ha a közönségesség fala mögül emberi lelkek nyílnának meg. Ám az előadás első felében (vagyis az eredeti első-második felvonásában) ilyesmire alig van példa: végletekig egoista, torz figurák játszadoznak egymással, süvítenek, hisztiznek ? mindehhez kitűnően passzol a közönséges viselkedés.
A második részben ugyan érzékelhető a megrendítés szándéka (talán még a tragédia megteremtésének igénye is), de a korábban felborított egyensúly helyreállíthatatlan. Hiába játssza el itt Petrik Andrea nagyon erősen a mindenét elvesztő, pokoli gyűlöletbe temetkező Róza drámáját, ha ez nem következik az első rész ordenárén viselkedő, folyamatosan hisztiző alakjából (aki addigra valószínűleg minden befogadói együttérzést elvesztett már). S hiába tud egyszerre életszerű és mégis poétikusan stilizált lenni Húber anyjának halála, ha az egész játék alatt nem derül ki, fűzte-e valaha valami érzelmi kapcsolat fiához. Merthogy az előadásban szinte teljes egészében hiányzik az az érzelmi viszonyrendszer, ami érdekessé tehetné a konfliktusokat, téttel bíróvá az emberi játszmákat, megmagyarázhatóvá a tragédiához vezető utat. Szász János rendezésében a Boldogtalanok legjobb esetben nagyjából arról szól, hogy így, ilyen vacakul élünk, egy ilyen vacak világban. (Rosszabb esetben arról, hogy ilyen borzalmas emberek is élnek közöttünk.) Amivel a legfőbb baj az, hogy legfeljebb percekig érdekes ? utána már roppant nehéz újat mondani róla.
Az egysíkú koncepció mellett a viszonyrendszer hiányának oka az is, hogy Csányi Sándor még a lehetőségekhez képest sem találja Húber szerepét. A nyomdász ebben az előadásban ugyan aligha lehet környezetéből talentumával kiemelkedő, örök kielégítetlen, maga mellett szeretteit is intenzíven kínzó nonkonformista, még kevésbé tudatosan ártó manipulátor - de valamilyen azért lehetne: legalább a formátumát érzékelnünk kellene. Csányi viszont indokolhatatlanul monoton hanghordozással, hadarással, idétlen nevetgélésekkel tudja le a szerepet. Amikor egyszer felemeli hangját, nem könnyű eldönteni, szándékosan hamis-e. Ez meghatározza a többi szereplő mozgásterét is.
Talán Wéber Kata (Vilma) az egyetlen, akinek azért sikerül következetesen megrajzolnia a nem ártatlan, de valóban jó szándékú, naiv, minden elhatározásában bizonytalan, ám Húberhez mágnesként vonzódó, némi befogadói együttérzésre is jogot formáló lány alakját. Schneider Zoltán viszont vegytiszta bunkónak játssza a háztulajdonos hentest, miközben Gazsó György leginkább kulcsa fölényes lóbálásával és a nyakába aggatott sál feltűnő viselésével körvonalazza a magasabb kaszthoz tartozó orvos ostobán fölényes kívülállását. Róla végképp nem érteni, mi vonzza Húberhez, s kevéssé hihető az is, hogy Kováts Adél még utcasarki gúnyájában is elegáns, tartását megőrző Rózsija vagy a többiektől elütően minden külsőség ellenére is Füst Milán-i alakot színrehozó Csomós Mari Húbernéja ennek a férfinak rokona lehetne. Az élesen széttartó alakítások végképp reménytelenné teszik, hogy a tragédia megszülessen. Marad a nyomorult, lepusztult világ megmutatása ? azé a világé, melyet a díszlet voltaképpen már az első percben, önmagában is érzékletesen láttatni bír?
