Karneválok, zsúrok, bálok, sőt karácsonyesték, jobb híján, gyakran válnak kínos eseménnyé. Egyrészt azért, mert sokba' vannak. Kell a lampion, a szép teríték, a virág. Szegény ember vízzel főz, hát lógnak a (gyűrött) papír lámpaernyők, a masszív reflektorokat nem rejtik el, kerül az asztalra (szomorúan hervadozó) rózsa, (jobb napokból maradt árva) kávéscsésze, ezüstösen csillogó (ósdi) tejkiöntő, kalickába zárt (bánatos) madár, zsúfolódnak iskolásokra és óvodásokra méretezett (ütött-kopott, akadályként egymásra pakolt) székek. Másrészt pedig azért, mert kötelező a részvétel, nincs kibúvó, előírják az öltözéket, kényszeredett az ajándék, művi a hangulat, steril a környezet -erőltetett mosollyal vicsorítva csakazértis jól érezzük magunkat. A kinevezett ünnepeken a zsigeri indulatok, érzelmek ellenében viselkedünk. Hát persze, hogy szépen lassan rühelleni kezdi az ember a kötelező körtáncokat.
De amikor azt látja, hogy mások járják el, összefacsarodik a szíve, még akkor is, ha röhög a szegény lábatlan, nyomorék bohócokon. (Láb nélküli nyomorékságuk a szövegből derül ki, színpadi jelekkel erre utalás nem történik.) Nem elsősorban zenebohóckodnak, mert visszafogott a hangszerhasználat, s a legnagyobb jóindulattal sem lehet különleges zajkeltő szerszámot, akvafont, hólyaghegedűt, üvegxilofont vagy szivattyúdobot felfedezni a színpadon, hanem hétköznapian szerencsétlenkednek, és monoton kiszolgáltatottsággal küzdenek a futófénnyel körülhatárolt miniporond kopott pirossága meg a csúcsos papírkalapkák kékje, sárgája, zöldje, ezüstje ellenére is monokróm magány ellen.
A csupa görcs vendég (Nádasi László) piros lufija felszáll a plafonig, de abban biztosan nem boldogság van, mint ahogy a kedélyesen közönyös vendég (Rácz Attila) ajándéksüteményei sem a boldogsághormonok számát növelik. A hatalmas, titkos tartalmú nejlonszatyorral érkező vendég (Szabó Domokos) olyan elégedetten, rusztikus bájjal anekdotázik a magát kiásó emberről, és nyomogatja az autódudákat, hogy egészen kiegyensúlyozottnak, már-már normálisnak tűnik. Büntetésből vagy gonosz tréfából fekete boszorkánnyá varázsolt megmentésre váró várkisasszonyként jár a Jólélek. Eszes Fruzsina enigmatikusnak ábrázolja a figurát, akiről nem lehet eldönteni, hogy gonosz takarítónő-e, aki az ünnepnapok romjait szeretné eltakarítani, közben a színfalak mögött gyereket nevel a családon belüli érzelmi terrorizálást kimerítő módon, netán szomorú díva, aki még mindig egy régi szerelembe bábozódva él (Bernhardnál az asszony ama baleset következtében vesztette el lábait, ahol a férje meg is halt).
Az előadás festményszerű élőképeinek hideg statikussága és a fő zenei motívum, a csábító-erotikus tangó taktusai közötti különös a feszültség a béna, de férfi módra uralkodni akaró Jólélek beteljesületlen vágyára utal. A darab végén meghaló Borisz a fekete trikó, a bőrnadrág és a hajvágás alapján nagy lázadó lehetett, de a Csák Zsolt játszotta Bernhard-címszereplőről ennél többet nem tudunk meg. Az asztalnál ülő malacmaszkos Szőke Szabolcs, azaz a Jóléleket szolgáló Johanna, valamint az ősz szakállal-bajusszal Szőke Szabolcsra maszkírozott Kucsner Mónika szellemalakok, akik nem rémisztenek, és nem is röhögtetnek halálra. Nyugodt lélekkel távozhatunk, semmi könnyeztető cirkuszi tréfát, semmi hátborzongatót nem láttunk.
