A szerző, bár még nem töltötte be az ötvenedik életévét, könyve hátsó borítóoldalán közölt poémájában különös módon harminc évre tekint előre; arra, milyenek lehetnek majd a kései versei.

Lesz bennük fátyolos napfény, erőtlenség
és csend, üldögélés egy gangon szeptemberben,
lesz bennük pecsétes ing, lyukas gyapjúmellény,
felpüffedt boka és reszkető kéz, kivirágzik
a test romlása…

A nyolc részből felépített kötet első, Újra csak költő címet viselő ciklusának kezdő darabja ugyanezt a szomorkás, eltávolító hangot viszi tovább. S bár ennek ellentmondani látszik,

az Apjuknak nem című költeményben mintha méltóságteljes módon tulajdon poétai működésének érvényességéről mondana le.

Egyszer majd előlép a semmiből
az összes meg nem írt versem,
az álmomban szavalt, félálomban gondolt,
ébredés után széthullott sorok,
a hanyagságból, lustaságból kidolgozatlan strófák,
félbehagyott szonettek, elégiák, ódák.

Körém gyűlnek egy szobában, néznem kell őket,
csonka, torz létüket, szörnyű lesz, szörnyű,
az egyik féllábú, a másik süket és vak,
a harmadik végtag nélkül, a negyedik csak egy fej –
„cserbenhagytál minket”, mondják
az örökké magányos gnómok.

Az Újra csak költő című vers olvastán ez az érzés csak tovább erősödik, hiszen Zsille már feltételes módban fogalmazza meg a költői életpálya iránti vágyakozását. A vágy tárgyát azonban, mivel „a szavak megszállott szerelmese”, az elérhetetlenül távoli jövőbe vetíti. A ma már ugyancsak elérhetetlen múltban létezett ugyan valamiféle homályba vesző költői működés, a jelen viszont ahhoz képest üresnek és kopárnak tűnik – ugyanakkor biztonságosnak is:

„rend van, ujjbegyem nem sebzi fel egy papírlap”.

Merthogy költőnek lenni e strófa szerint véráldozattal jár; a fájdalmakat el kell viselni, és egy-egy vers kedvéért a pokolra is alá kell szállni. Ám a poklot is túl kell élni, ha egyszer az ember „ebben a reménytelenül furcsa országban, ezen a reménytelenül furcsa nyelven” kénytelen alkotni.

A Származástan című költeményében Zsille továbbgondolja a lírikusi pályára kerülés esetlegességét. Nincs erre sem szabály, sem törvény:

a költőzsenik valahonnan a semmiből, váratlanul, megfejthetetlen módon bukkannak elő.

Egy szappangyári munkás
és egy mosónő nászából
megszületik a század legnagyobb magyar költője

Kiskőrösön egy cseléd,
ki magyarul törve beszél,
és férje, a mészáros
nemzenek egy örök zsenit

A költő a Szmolenszk című versben vált hangot, és egy teljes mértékben máig fel nem tárt tragikus eseményt tesz meg témájául, nevezetesen azt, hogy 2010. április 10-én a Lech Kaczyński lengyel államelnököt szállító repülőgép Oroszországban lezuhant, és valamennyi utasa életét vesztette.

Lech Kaczyński elnök, kilencvenöt társa,
köd a leszállópálya felett,
az áldozatok Katyńba igyekeztek,
Putyin a helyszínre sietett –

Politikai történésekkel ennyire konkrét formában a további lapokon nem találkozunk. A következő, Ideje indulnod című ciklus azonban jó néhány lengyel témájú költeményt tartalmaz. Ez nem meglepő, hiszen Zsille családi öröksége révén 2000-től 2004-ig Krakkóban élt, fordításainak, lengyelországi tapasztalataiból született publicisztikáinak se szeri, se száma. A Kołobrzeg mellett a tenger, a Névtelen, a Miféle holtak című versek jól példázzák azt a szoros érzelmi viszonyt, amely második hazája szomorú történelméhez köti.

Ennél a falnál hatvanöt embert
lőttek agyon a nácik.
Ebben a házban négy egyetemista
halt meg a felkelés során.
Ahol most ülünk, a sörsátor mellett
kezdődik a középkori csatornarendszer,
amelyen keresztül jöttek-mentek
az összekötők, kamasz cserkészlányok.
Minden üzenettel négyen indultak útnak,
és legfeljebb egyikük érkezett meg.

– olvashatjuk a Varsó című költeményben.

Nem tudom, élt-e valaha költő, aki a szerelemről egy sort sem írt le. A szerző a Tengerparti erotika címet viselő egysoros verse, a Zsille az Adriján pajzánnak is nevezhető, szinte kizárólag a testi-lelki szerelemnek szentelte. Ebben a kötetrészben nyomon követhetjük a szerelem születését (Tokaji írótábor) és boldog hétköznapjait (Tiszaladányi elégia, Mi fáj majd, ha tényleg). Az Erőszak című opusz azonban továbbmegy:

nem csupán a pornográfiával kacérkodik, hanem a hatalom, a leigázás, a másik akarata megtörésének vágya is képbe kerül.

Az a negyven körüli szép nő
az éjszakai felnőttfilm jelenetében,
a több méter széles tatamin,
fehérneműben fekve egy alkalmi
szerető mellett azt játszotta,
hogy rajta nyers erővel, vadul
erőszakot tesznek.
[…]
Barátnőmön sajnos nem tudok
erőszakot tenni, mert folyton
az van, hogy ő is akarja.
Megerőszakolhatlak?, kérdem
komoran, mint egy dúvad.
Csak tessék, mondja, és készségesen
széttárja combját.

A Ha itt írnának című egység éles váltást hoz, újabb hangot intonál a költő. Barátokról, költőtársakról ír. Csoóri, Faludy, Bella István, Lázár Ervin, Nagy Gáspár, Deák László, Oláh János: mind-mind elhunyt poéták, s az emléküket megörökítő sorok azt a lírikusi humuszt tükrözik, amiből Zsille költészete szárba szökkent. A kötet Ki-be szálldos című zárlatában a szerző visszakanyarodik a hétköznapok talmi közegébe, s ezt mosolyogtató iróniával teszi.

Idegenek kommentárjait olvasom
egy világhálós oldalon, majd
átváltok egy másikra, s látom,
társadalmunk egészséges, a világgal
minden rendben: a bejegyzések
kivétel nélkül a közerkölcs talaján
állnak, mindenkit nagyon bánt,
hogy szemetesek a járdák, olvad
a sarkkör, bomlik az ózon…

Így a kötet végére érve az olvasó csak találgathatja, hogy a sokféle hangból, törekvésből és indulatból szőtt versgyűjtemény után legközelebb milyen irányt vesz Zsille kétségtelenül színpompás munkássága.

#olvasósarok

Nyitókép: YouTube/Petőfi Irodalmi Múzeum