Az indiai születésű mester eredetileg orvosnak készült, noha édesapja, Mehli Mehta hegedűs volt, egyben a Bombay-i Szimfonikus Zenekar megalapítója és karmestere. Ez úgy látszik, túl erős hatásnak bizonyult, így Mehta a medicina helyett mégis inkább a zene felé fordult, először apja tanította, majd a bécsi zeneakadémián tanult nagybőgő és karmester szakon, kevesebb, mint egy évtizeddel később pedig már a Bécsi, majd a Berlini Filharmonikusokat vezényelte. És innen töretlen volt az út felfelé. Ő volt az első indiai, aki angol zenekart vezényelt. A világ vezető zenekarai és operaházai mellett a lemezstúdiók szolgáltak otthonául. Több földrészen több zenekar zeneigazgatója lett, méghozzá szimultán, így ő lett a világ egyik első ?repülő karmestere?, aki a levegőben ingázott például Montreal és Los Angeles, vagy Izrael és New York között.
Sokan onnan ismerik, hogy ő vezényelte az első koncertet a három tenorral 1990-ben. Több mint harminc éve az Izraeli Filharmonikusok zeneigazgatója. 1986 óta a Maggio musicaléval számos nagy produkcióba vágott, mint például a teljes Wagner-ringbe, a Turandot pekingi bemutatójába vagy Schönberg Mózes és Áron című operájába, amely elnyerte az Abbiati kritikusok díját. Televíziós közvetítések és CD-felvételek készültek velük, miközben bejárták a világot.
Budapesten ezúttal három Verdi-nyitány és Mahler I., ?Titán? szimfóniája szólalt meg előadásukban. Mehta közismerten vonzódik a romantikus repertoárhoz, ezt reprezentálta a koncert első fele: A szicíliai vecsernye, a Luisa Miller és A végzet hatalma nyitány. Triplán is elkezdték hát az estét, mégsem elég meggyőzően. Sok maszatolás, pontatlanság, egy nagy timpani-késés, csúnya rézfúvós hangzás jellemezte az indulást. De a lényeg a második rész volt. Egy zenekar abban igazán megmérettetik, miképpen játszik Mahlert. Ezen az estén úgy adták elő el az I. szimfóniát, ahogy Mahler idejében soha, öt tételesen. A mű utolsó változatába ugyanis beemelték a Blumine-tételt, ami a mű 1889-es budapesti premierjén és az ezt követő időkben még a mű része volt, később azonban Mahler kivette. A szimfónia legromantikusabb, egyben legkevésbé mutatós és mahleres része, amely eltekintve a tételt záró hárfa-futamoktól nem is ragadott meg. Mahler tehát igazi próbatétel, mert ezerféle színt fest föl, óriási apparátust mozgat, bonyolultak a belépések, karakteresek a táncos részek, hatalmasak az amplitudók, nehezek a harmóniák. Imponálóan a 75 éves maestro partitúra nélkül vezényelte a hatalmas művet. Sok maszatolás volt a zenekarban, egy hamis nagybőgő szóló, sok durva trombita-harsona hangzás és számos fúvós gikszer, nem elég táncosak a táncmotívumok. Ugyanakkor volt gyönyörű fuvola, oboa szóló, csodás pianók, falakat rázó forték. Sok ennél jobb Mahlert hallottam már, például a Fesztiválzenekartól is. Az est fénypontja a ráadás volt, az elmaradhatatlan Brahms 5. magyar tánc. Ez sem hamis, sem széteső nem volt, igaz, nem is olyan nehéz meggyőzni vele a közönséget, mint Mahlerrel. De ezen az estén sikerült, a közönség rajongott. Nem olyan nagy szó, manapság a magyar közönség miindenért rajong, elmúlt már hírnevünk, amit például épp Mahler korában még azzal vívtunk ki, hogy nálunk nagyot lehetett bukni, és ha itt sikeres volt valami, azzal a világban el lehetett indulni. A Maggio musicale Fiorentino nem ítéltetett volna akkor sem bukásra, de ekkora sikert száz éve biztosan nem ért volna el Budapesten.
Budapesten ezúttal három Verdi-nyitány és Mahler I., ?Titán? szimfóniája szólalt meg előadásukban. Mehta közismerten vonzódik a romantikus repertoárhoz, ezt reprezentálta a koncert első fele: A szicíliai vecsernye, a Luisa Miller és A végzet hatalma nyitány. Triplán is elkezdték hát az estét, mégsem elég meggyőzően. Sok maszatolás, pontatlanság, egy nagy timpani-késés, csúnya rézfúvós hangzás jellemezte az indulást. De a lényeg a második rész volt. Egy zenekar abban igazán megmérettetik, miképpen játszik Mahlert. Ezen az estén úgy adták elő el az I. szimfóniát, ahogy Mahler idejében soha, öt tételesen. A mű utolsó változatába ugyanis beemelték a Blumine-tételt, ami a mű 1889-es budapesti premierjén és az ezt követő időkben még a mű része volt, később azonban Mahler kivette. A szimfónia legromantikusabb, egyben legkevésbé mutatós és mahleres része, amely eltekintve a tételt záró hárfa-futamoktól nem is ragadott meg. Mahler tehát igazi próbatétel, mert ezerféle színt fest föl, óriási apparátust mozgat, bonyolultak a belépések, karakteresek a táncos részek, hatalmasak az amplitudók, nehezek a harmóniák. Imponálóan a 75 éves maestro partitúra nélkül vezényelte a hatalmas művet. Sok maszatolás volt a zenekarban, egy hamis nagybőgő szóló, sok durva trombita-harsona hangzás és számos fúvós gikszer, nem elég táncosak a táncmotívumok. Ugyanakkor volt gyönyörű fuvola, oboa szóló, csodás pianók, falakat rázó forték. Sok ennél jobb Mahlert hallottam már, például a Fesztiválzenekartól is. Az est fénypontja a ráadás volt, az elmaradhatatlan Brahms 5. magyar tánc. Ez sem hamis, sem széteső nem volt, igaz, nem is olyan nehéz meggyőzni vele a közönséget, mint Mahlerrel. De ezen az estén sikerült, a közönség rajongott. Nem olyan nagy szó, manapság a magyar közönség miindenért rajong, elmúlt már hírnevünk, amit például épp Mahler korában még azzal vívtunk ki, hogy nálunk nagyot lehetett bukni, és ha itt sikeres volt valami, azzal a világban el lehetett indulni. A Maggio musicale Fiorentino nem ítéltetett volna akkor sem bukásra, de ekkora sikert száz éve biztosan nem ért volna el Budapesten.
