„Hiába is kérdezi tőlem apa, hogy milyen ember lesz így belőlem, mert én sem tudom, pedig már sokszor gondolkodtam rajta.”

(Janikovszky Éva)

Lackfi János
Fotó: Molnár Mihály

Azért jó ez az onlájn otthon-tanulás, mert mindig fel tudom dobni valamivel az osztályfőnöki órát. Ha szeretnék megmutatni valamit, amiről éppen beszélek, csak kiszaladok, már hozom és mutatom is.

Nem hitték el például, hogy a macskánk tud repülni, úgyhogy Micust elkaptam, nyakörvét rácsatoltam a kutyánk pórázára, és úgy körbeforgattam a fejem fölött, mint egy propellert. Persze a nyafogósabb lányokat nem sikerült meggyőznöm, sipítottak, hogy engedjem el azonnal szegényt, fel fognak jelenteni állatkínzásért. Hiába magyaráztam, hogy a tudományos fejlődésért szenvedni kell, az űrhajósok is brutális kezeslábasban lebegnek hónapokig, abban tojnak, esznek, nem lehet egy nagy élvezet, mégis vállalják. Mire a lányok, hogy a Micus nem is vállalta önként. Persze, nem írattam vele alá nyilatkozatot, de jól szokta tűrni, mindig kap egy darab virslit, szerintem rendben van az üzlet. Márpedig az élet alapvetően üzlet, szokta mondani apám. Az ember szolgáltat, és cserébe elvár valamit. Én például kapok meleg ételt, mobiltelót, ruhát, cipőt, és cserébe jó jegyeket kéne hazavinnem, úgyhogy… Mindegy, hagyjuk.

Amikor arról volt szó, mi a megfelelő öltözködés, szerencsére be tudtam hozni rögtön a nővérem tangáját, eléggé jelképes darab. Indokolja a nem túl rövid szoknya viselését, mert ilyen ruhadaraboknál már tényleg folyton kilóg az egész berendezés.  Vagyis olyan, mintha nem lenne rajtuk semmi, és persze a ruha alatt mind pucérak vagyunk, az állatok meg semmi mást nem viselnek, mint a saját bőrüket, mégse szégyenkeznek. Szóval nehéz dolog megmondani, mikor mit illik, nagyikám is mindig háborog, hogy a turisták már klottgatyában járnak az Operába. Én azt hiszem, klottgatyában sem bírnám ki azt a hangzavart, nem az én műfajom, rettentően be van lassítva a dolog. Például ha valaki távozni akar, negyed óráig énekli, hogy éhén táhávohohohoznihi ahakaharohohokk, mihindjáhárt elmehegyek, és ihitt hahagyohok mihindehenkihit. Ahelyett, hogy lépne, és bevágná az ajtót.

A hangfájlgyűjteményemből is beadtam nekik pár jó felvételt, mikor a családon belüli kommunikációról volt szó. Amikor apukám ordibál, hogy anyukám egy büdös nőszemély. Mondjuk anyám tényleg büdös, ráadásul nem is olcsón veszi azt a trágyalét, amit magára fúj, úgyhogy ha puszit ad, két napig nem kell mosdanom. Engem nem zavar, csak ne jöjjön közel, úgyis járványveszély van. Anyám se szokta magát hagyni a kommunikációban, hogy ne most izmozzon apám, lehetne férfi máskor, de akkor meg lekonyul a harciassága, egy hullával könnyebb lenne boldogulni, mint vele. Mire apám, hogy már csak a hullák hiányoztak anyám trófeagyűjteményéből tényleg, azt hiszi, nem látja apám, hogy guvasztják utána a szemüket a munkatársai a cégnél, ő meg csak fűti őket. Mire anyám, hogy minden ujjára kaphatna tíz férfit, ez igaz, és kész mártír, hogy nem szarvazta fel már ezer éve az impotens apámat, és persze nem ő szokott túlórázni azzal a buta titkárnővel, a Zsanettel késő estéig, ne nézze azért már hülyének anyámat.

Ekkor az ofő lenémított engem, de én visszanémítottam magam, de ő lenémított, de én visszanémítottam magam, de ő lenémított, pedig szerintem szólásszabadság van.
Amikor a társadalmi felelősségvállalásról volt szó, eszembe jutott, hogy a nagyapám élősködőnek nevezte apámat, mert az ÁFA-csalás nem tisztességes dolog a bérből és fizetésből élők felé, mire apám olyat felelt, ami nem osztályfőnöki órára való, mire nagyapám, hogy a trágár bunkóskodással nem segít azon, hogy egy érzéketlen pszichopata, aki csalásból él. És erre apám előszedett egy pénzköteget, és hozzávágta nagyapámhoz, hogy tessék, akkor legyen nagy a szája, ha már összekeresett ennyi pénzt, és nem csak nyomorúságos gyerekkort tudott biztosítani a családjának, akiket elvileg annyira szeret, hogy tiszta csórón tartotta őket világéletükben. És hoztam is apám szobájából többszáz húszezrest, mert nem hitte el senki, ne hazudozzak, biztos valami filmben láttam, hát nem!

Mikor a megbocsátást meg a bocsánatkérést meg a zaklatást hozta fel az ofő, idéztem apámat, aki szerint a legutolsó dolog legyen, amit megteszek, hogy bocsánatért esedezem, tényleg csak ha különben ki akarnak nyírni, máskülönben gyáva fosnak fognak tartani, lúzernek, akit jobb elkerülni, mert balszerencsét hoz. Jegyezzem meg, az erősek sose kérnek bocsánatot, kérjen inkább tőlük mindenki más, amiért létezik. Nem lehet előre látni, milyen világ vár ránk, de azt igen, hogy csak a tökös gyerekek maradnak talpon, a többit kicsinálják a tökösebbek. Ha valaki megüt, eszembe ne jusson meghunyászkodni, elfutni, mert rám szállnak, és nekem annyi. Megérzik a vérszagot, a könnyű ellenállást, és legyalulnak. Egyet üssek az állcsúcsra, de az nagy legyen, minden erőmet adjam bele. Home-schoolingban nem tudtam kipróbálni, csak az öcsémen, úgy esett össze, mint egy rongybaba, úgyhogy szerintem jól sikerült. Anyám szerint nem, meg is ölhettem volna egy ilyen kicsi gyereket, eltöröm az állát, megzápul az agya vagy valami. Mondjuk az nem nagy veszteség, esze szinte semmi… Megmutattam Kendét a többieknek, mert megint kamugépnek neveztek, még mindig jó nagy lila folt van az állán.

Megmutattam nekik a pisztolyt is, apám szerint nem kell hozzá engedély, anyám szerint meg de. És anyám azt is utálja, hogy apám a pincében lőni tanít engem, talán maffiózót akar nevelni a gyerekéből? Ez egy rendes családnak indult, de úgy látszik, muszáj szétbarmolni. Elég ügyesen lövök már, apám mindig megdicsér. Anyám szerint valaki meghallja, fel fognak jelenteni, kiszáll a TEK, és megbilincsel, hozhatja majd nekünk a szendvicset a beszélőre. Apám szerint anyám túl sok filmet néz, magasról tesz rá a hatóság, ha valaki sportjelleggel tart fegyvert, ez még nem terrorizmus, hülyék lennének ágyúval lőni verébre. És kiszedtem a titkos fiókból a fegyvert, és úgy tettem, mintha belelőnék a kamerába, de nem volt benne töltény, csak egyet csattant. Elég jó poén szerintem, az ofő nem értékelte, mert érzékenyíteni akart bennünket, nálam meg szemmel láthatóan súlyos problémák vannak idehaza.

Az e-szülői értekezleten komoly elbeszélgetés volt, apám utána üvöltözött velem, hogy elárultam őt. Anyám kisírta a szemét, hát tönkre akarom vágni a családot? Meglátom, az lesz a vége, hogy elvesznek minket tőlük, és mehetünk intézetbe, és ott aztán megtanulom, hogy milyen a kemény élet. Apám meg akart pofozni, de mondtam, hogy akkor következő ofő-órán megmutatom a megpofozott arcomat, és nem fogja könnyen kimagyarázni. Vírushelyzet ide vagy oda, a jogaimmal tisztában vagyok. Nem mondtam, hogy csak az ügyvédem jelenlétében nyilatkozom, de így is elértem, amit akartam.

Mostanában alig szólalok meg az ofő-órákon, nem fűződik hozzá érdekem. Tárgyalásban vagyok apámékkal egy új iphone-ról, úgyhogy nem jártatom a szájamat, nem akarom elcseszni a vádalkut.