- Az első zenekarodat, a Moldy Peachest még kamaszként alakítottad.
- Nem, az első zenekar, amiben benne voltam, az egy elszállt noise banda volt. Úgy hívták, hogy Neep, hárman voltunk benne, két haverommal. Volt egy saz nevű török pengetős hangszerem, volt egy balalajkám és volt egy mini-szitárom is ezeken játszottam, ezt kevertük mindenféle csengőkkel, ritmuskeltőkkel. Volt még egy kis Casio-szintink is, amire rákötöttük a telefont, véletlenszerűen felhívtunk embereket, és azokat a beszélgetéseket is beépítettük a zenébe. És volt egy egyiptomi pipám, amit jól megtömtem hasissal, és legtöbbször a vécébe zárkózva zenéltem, teljesen szétütve, úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy hol vagyok.
- A Kimya Dawson gitáros-énekesnővel alakított és aktívan 2002-ig működő Moldy Peaches a maga idejében csak kis kultuszzenekarnak számított, aztán most 2008-ban egyszerre csak a Billboard lista élén, egy No.1 albumon találtátok magatokat a Juno filmzenelemezén ráadásul pont a ti egyik régi felvételetek, az Anyone Else But You volt a húzódal! Gondolod, hogy ez az Európában aratott sikereid után végre Amerikában is belendíti a szólókarrieredet?
- Nem is tudom, ezt elég nehéz megítélni. Az emberek folyton ezzel jönnek nekem, de én nem igazán érzem így. Az biztos, hogy senki nem nézte meg a filmet csak azért, mert egy dalom benne volt (nevet). Viszont rengeteg ember vett a film befutása után Moldy Peaches-lemezt, elment belőle további néhány ezer példány, ami azért nagyon jó.
- A filmbemutató idején volt néhány közös fellépésetek Kimya Dawsonnal, mint Moldy Peaches. Vannak esetleg újra közös terveitek?
- Játszottunk a film premierjén, meg volt egy tévéfellépésünk is, Whoopi Goldberg talkshow-jában, de ez minden. Kimyával továbbra is barátok vagyunk, de a semmiképpen nem akarok ebből a helyzetből könnyű sikert kicsikarni, szóval nem lesznek további Moldy Peaches-koncertek.
- Az első szólólemezed, a Nagy-Britanniában cím nélkül kijött, majd később Garfield névre keresztelt 2002-es album még sokban hasonlított az amatőr hangzású Moldy Peaches-anyagokra, de a 2003-as Friends Of Mine már igazi profi munka volt, és egy művészileg felnőtt szerzőt mutatott.
- Igen, pontosan ezt éreztem, hogy a zenekarral már nem igazán tudtam fejlődni művészileg, meg persze el is fáradtunk kicsit a sok turnézásban, úgyhogy szerettem volna kipróbálni magam egy kihívást jelentő szituációban, megmártózni többféle daltípusban, a magam kezében tudni az irányítást, magam írni az összes szöveget, zenét. Ez jelenti számomra a dalszerző-előadó művészet lényegét.
- A Friends Of Mine ilyen szempontból is klasszikus lemez, ráadásul minden dalában közreműködik egy vonószenekar is.
- Azt a lemezt az utolsó Moldy Peaches-turnén írtam, és rengeteg Scott Walker-lemezt hallgattam akkoriban, nagyon belemásztam a hangszerelési megoldásokba. Aztán az európai turnék hatására egyre több európai zeneszerzőt ismertem meg, főleg franciákat, meg aztán egyre több croonert, régimódi, romantikus varietéénekest hallgattam, csomó Frank Sinatra-lemezt, mellette egy kis Doorst, sok T.Rexet, a glam-rockból rengeteget, lényegében mindent, ami kicsit is kötődött David Bowie-hoz. Korábban igyekeztem mindent felfedezni az alternatív és indie rock területéről úgy tizenkét éves koromtól a Minutemen, a Black Flag, a Jon Spencer Blues Explosion és a Sebadoh dolgait, meg a többi lo-fi rockzenét hallgattam, akkoriban viszont megpróbáltam ezeket a korábbi hatásokat kiirtani magamból. Próbáltam megtalálni a romantikusabb, férfiasabb énemet.
- A 2005-ös Gemstones idején ez már világosan meg is mutatkozott, néha egészen Jim Morrison-osra vetted a figurát, miközben a zene egyre virgoncabb lett, például egy villanyorgona is meghatározó lett a hangzásban.
- A turnézenekaromnak nagy szerepe volt ebben, főleg Nathan Brownnak, aki a Wurlitzeren (a Wurlitzer cég által kifejlesztett, elsősorban a hatvanas-hetvenes években divatos elektromos zongorán - a szerk.) játszik. Annyira jó volt a hangszerén, hogy elkezdtem olyan dalokban gondolkozni, amikben jól hangzik a Wurlitzer. Tulajdonképpen erről szól az egész Gemstones lemez. Együtt játszom rajta három olyan sráccal, aki igazi profi a hangszerein, és azt nagyon élveztem, azelőtt soha nem játszottam ilyen tehetséges zenészekkel. Ekkoriban amúgy Lou Reed Berlin albuma volt rám nagy hatással, főleg a dobhangzása, azt szerettem volna viszonthallani. Ráadásul sokat lógtam Berlinben, úgyhogy maga a város is hatással volt a Gemstonesra (nevet).
- A 2006-os Jacket Full Of Danger a legpszichedelikusabb a lemezeid közül. A véget nem érő turnézás is szerepet játszott ebben?
- Pontosan így van, ez az én "elvesztettem az eszemet" lemezem. Eredetileg egy filmzenelemezt szerettem volna készíteni a Gemstones után. Terv szinten létezett az ötlet, egy Jim Jarmusch-filmhez készült volna, de nem lett a filmből semmi. Pedig nagyon megfogott a lehetőség, úgyhogy néhány ötleten el is kezdetem dolgozni, aztán egy idő után úgy már gondoltam az albumra, mintha egy musicalt készítenék. Az is volt a munkacíme, hogy Részeges musical. A lemezfelvétel kezdetén elkezdtem Codium tablettát szedni, amire elég súlyosan ráittam, és komoly gyomorfájdalmaim lettek. Konkrétan fájt az éneklés, úgyhogy elkezdtünk azzal viccelni, hogy ez az én lemezem a halálos ágyamból. Ez persze jócskán túlzás volt, hevertem összekuporodva a stúdióban egy kanapén és nyögdécseltem. Igazából a fogorvosom a hibás, sok problémám volt a fogaimmal, és ő írta fel ezeket a tablettákat, amik aztán teljesen tönkre tették a lemezfelvételt. Persze egyre többet kértem tőle, ő meg nem jött rá, hogy teljesen ráálltam (nevet).
- Kapcsolatban vagy még Jim Jarmusch-sal? Lesz egyszer valami abból a filmzenés együttműködésből?
- Eredetileg azért találkoztam vele, mert ő készítette volna a Jessica videóklipjét. Sajnos nem jött össze, mert nagyon elfoglalt ember. De nagyon szeretnék egyszer dolgozni vele, remélem, még lesz rá lehetőségem.
- Van esetleg más rendező is, akinek szívesen írnál filmzenét?
- Szeretnék egyszer egy Wes Anderson-filmzenén dolgozni, vagy egy Alejandro Jodorowsky-filmen, ő a kedvenc filmrendezőm! Rajtuk kívül a legtöbb rendező, aki szeretek, már halott. Vagy esetleg még jó lenne benne lenni egy Woody Allen-filmben is. Bár ő nem hiszem, hogy túl sok zenét használna, meg ha igen, akkor is inkább régieket.
- A Sixes & Sevens című legújabb lemezed a korábbi egységesebb hangzásvilágú albumok után egy többféle stílus felé is elkalandozó anyag lett.
- Azt hiszem, végre rátaláltam az igazi stílusomra. Más szempontból is hazataláltam. A Jacket? turnéja után teljesen lemerültem. Mindenkit kikészítettem magam körül azzal, hogy mennyire belemerültem a piálásba. Úgyhogy hazaküldtek regenerálódni: azt mondták, hogy egy darabig nem turnézhatok. Otthon voltam úgy másfél évig, elkezdtem megtalálni magamban az egyensúlyt, és persze helyrebillentem egészségügyileg is. Úgyhogy volt időm kipróbálni mindenféle olyan zenét, amit már addig is szerettem volna, de nem volt rá időm. Megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy új zenészekkel játsszam együtt, a korábbiaktól eltérő forrásokból szerezzek impulzusokat, és beépítsek a zenémbe addig nem használt hangszereket. Beck apjával, David Campbell-lel kísérleteztem különféle hangszereléseken, nagyon inspiráló volt. Ezt a mostani lemezt volt a legszórakoztatóbb összehozni, messze ezt élveztem a legjobban. A Sixes & Sevensnél olyan cél lebegett a szemem előtt, hogy egy középkori jazzlemezt tegyek le az asztalra, bármit jelentsen is ez (nevet). Úgy érzem, ez még nem sikerült tökéletesen, úgyhogy ha hazatérünk a turnézásból, akkor fejest ugrunk újra a stúdiómunkába és ezt az ötletet szeretném tökéletesíteni.
- Az említett turnén állítólag előfordult, hogy egyszer napokra eltűntél és egy pizsamában találtak rád Párizs környékén. Mi ebből az igazság?
- Ez az eset "több mint igaz", de egyszerűen nem mesélhetem el, hogy mi történt. Túl dekadens. Azt gondolnák az emberek, hogy én vagyok a világ leggonoszabb embere.
- És van esetleg olyan, ehhez hasonló történeted, amit elmesélhetsz?
- Rengeteg hasonló dolog történt velem, de vagy nem emlékszem rájuk, vagy nem beszélhetek róluk. Majd egyszer, ha már nem lesznek annyira aktuálisak, elmesélek neked párat (nevet).
- Mit gondolsz, miért éppen a német nyelvterületen vagy a legnépszerűbb?
- Erre nekem az a magyarázatom, hogy ezt mindössze a média figyelme alakította így. Ezekben az országokban rengeteget írnak rólam, játszanak a rádióban és a tévében. Máshol meg ha nem tudnak rólad az emberek, akkor azt se tudják eldönteni, hogy szeretnek-e vagy sem. De valahogy van egy olyan sejtésem, megérzésem, hogy idővel, ha kitartóan dolgozom, elérhetek majd egy olyan szintre, hogy minden helyen, ahol fellépek, képes leszek ugyanakkora közönséget megszólítani. Turnézom a világ minden felén, és próbálok folyamatosan olyan helyekre eljutni, ahol még nem jártam ez a mostani például az első kelet-európai koncertem! De szeretnék fellépni Moszkvában is, más kelet-európai államokban vagy a Közel-Keleten is, egy nap majd akár ugyanakkora közönség előtt, mint most mondjuk Németországban. Hogy ez két év vagy húsz év múlva lesz, azt nem tudom?
