A szlovákiai magyar muzsikusokból 29 éve alakult Ghymes együttes sok mindenből ötvözte zenéjét, magában hordta az alakulásuk előtt játszott rockot, régizenét, klasszikus zenét, ezt ötvözte a közép-kelet-európai népzenével, és ennek az egésznek az elegyéből csapódott ki az a világzenei áramlat, aminek képviselőiként tartják számon őket. Hangszereik közt szerepelnek a hagyományos népi hangszerek, de ezek mellé most a hangszerelés szaxofont, orgonát, csembalót is bevont. Ezek vegyessége utal a felhasznált zenei világok kevercsére is, amely a népitől a végvári dallamokon és a reneszánszon át sok mindent magába foglal, így próbálva meg nemcsak mai, de korokat átkaroló világzenét teremteni. A Toldi ősforrása a XVI. században élt Ilosvai Selymes Péter munkája volt, a történet maga Nagy Lajos korában és részben udvarában, azaz a XIV. században játszódik, a végvári és reneszánsz felidézése tehát nem véletlen. Csak hát sok ez a sok minden. Minden sok ebben az előadásban, ami nem az ihlető mondai vonalon halad, hanem valamiféle görög sorstragédiát farag a meséből, amiben mindenki üveges tekintettel vagy vadul bámul merőn a semmibe, rettenetes gondok szántotta arccal cipelve az élet mérhetetlen terheit. Már a nyitóképben megcsap a borzalmas fátum borzongató fuvallata, mert a színpad közepén egy szakrális tér, valamiféle áldozati oltár jelenik meg, pirosruhás papok sorakoznak vészjósló tekintettel és áldozati bárányként emelik maguk elé Toldi Miklós majdani lovagi kellékeit. A darab során mitikussá növesztett Toldi fiúból férfivá avatása zajlik, olyan súlyos atmoszférában, hogy csak a bárány vérének csorgását várjuk. Mindehhez rengeteg kellék és szereplő asszisztál: a legelsőként feltűnő mai, 2012-es, párját kereső ifjú lány, aki egyben narrálja is a történetet, vélem, Szarka Gyula szavaival, mert hogy nem Aranyéval, az biztos. Aztán ott van öt, piros papi ruhás-csuklyás alak, az öt lélekhang, akik énekes narrátorként működnek közre. Kérdés persze, hogy miként testesülnek meg a láthatatlan lelkek: hát belebújnak egy-egy táncos testébe, és árnyként kísérik őket. A testeket az ExperiDance kölcsönzi nekik. Toldi érzései, indulatai három démonban testesülnek meg, erősen emlékeztetve a Csongor és Tünde-féle három ördögfira. Így aztán hemzsegnek a szereplők, transzcendensek - ők beszélnek és dallanak - és evilágiak, ők némák, de táncolnak. Teljes a skizofrénia: a táncosok alakította szereplők merőn bámulnak, mögöttük a lelkek vadul kántálnak, az egyetlen mindent egyben megtestesítő: éneklő, táncoló, beszélő alak, Toldi meg nem az evilágiakhoz fordul, hanem a lelkekhez. A lelkek nélküli figurák viszont így teljesen kiürültté, illusztratívvá válnak, ezen Zoób Kati jelmezei sem segítenek. Az egész holmi túldimenzionált és agyondémonizált. A táncosok ropják fáklyával, csuklyában, mint valami inkvizítorok, aztán lajbiban, botokkal, pörgős parasztszoknyákban, farkasbőrben, ők vinnék előre a történetet Román Sándor koreográfiájával, aki ugyancsak mindent akar, de keveset valósít meg.
Ami a zenét illeti, annak lényege a sulykolás. Szegény Arany János sorait ismétlik egyszer, ötször, tízszer, nehogy ne értsük meg: Jaj, hát látlak ismét, jaj hát látlak ismét és ismét és ismét. A prozódia teljes lemészárlása folyik, a magyar hangsúlyozás lábbal tiprása, hangsúly mindenhol a 3-4. szótagokon az első helyett, valahogy így: eszten-Deje, kurjon-Gatás, vagy a kedvencem: Az úristen-Retekintsfel!. Az énekesek ordítanak, ahogy bírnak, a hangerő az előadás 90 százalékában fortissimo, ez jól passzol a sulykoláshoz. És hát a vége. A vége. Toldi legyőzi a cseh vitézt, elnyeri jutalmát. No nem. Megdicsőül. Papok, inkvizítorok, királyi udvar felsorakozik, 2012-es lány leveti fekete kabátját, hófehér mátkaként a hófehér dalia mellé penderül, de előtte még elmondja az erkölcsi tanulságot, majd latin szövegű ima, himnusz, esküvő. És ekkorra már minden elvérzett. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken: Arany János. Kár, hogy kiherélve. Mindent elborít a kéjgáz. És ketyeg.
Kis csodálkozással említsük azért meg a jobb sorsra érdemes szereplőket: György-Rózsa Sándor, Egyházi Géza, Derzsi György, Józsa Imre, Fehér Adrienn, Andrádi Zsanett, Gábor Géza, Kovalik Ágnes.
