A balett - akárcsak az opera - eredetében a mindenkori hatalomhoz esik közel, s belső világában sokszor leképezi a feudális struktúrákat. Hűbérurak és hercegnők, nemritkán dinasztikus érdekek diktáltak és diktálnak a balettkarok titkos bugyraiban. Magyarországon kifejezetten jól lehet ezt tanulmányozni, s a Szenvedély című este, amely három erősen különböző koreográfust vonultatott fel, miniatűrben tükrözi a valóságot.
Kezdjük azzal, hogy Keveházi Gábor balettigazgató a programfüzet beköszöntőjében leszögezi, hogy ez a mostani egy különleges este, mert "egy kissé szakít [...] a hagyományokkal." Nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a forradalmi lépés az ő döntése, mert Bozsik Yvette "szellemes művész", Fodor Antalt elődei "nem kezelték a helyén", Markó Iván pedig "a magyar táncművészet egyik legkiemelkedőbb alakja". Míg eldöntjük, hogy pozitív vagy negatív kinyilatkoztatásban van-e részünk, vegyük szemügyre a rebellis alkotókat és darabjaikat.
Bozsik Yvette-nek nehéz dolga van. Nem utolsósorban azért, mert ő valóban szellemes művész, a felsoroltak közül az egyetlen igazán az. Előadásának címe Menyegző, melyet Sztravinszkij Les Noces című "tánckantátájára" készített. Az eredetit Bozsik egyik kedvenc referenciája, a Ballet Russe mutatta be 1923-ban, Nijinska koreográfiájával. És Bozsik Khell Zsolt jellegzetes díszleteivel megint telitalálatot alkot, apró biccenővel. A tavalyelőtti monumentális Varázsfuvola egy lehetséges folyatatása ez a mű, mely megint csak azt mutatja, hogy a művész egyedien képes bánni a nagy terekkel. Neki valóban az Operaházban volna végre a helye.
A Menyegző elején a baljós zenére vörös ruhában táncol tizenegy táncosnő. Ők Bozsik interpretációjában inkább előtérbe kerülnek, mint a férfiak, akik fekete eleganciával mozognak a Vőlegény körül (Kun Attila). A színpadon kiemelkedő térben az esküvő szertartása furcsa verekedéssé fajul, majd egyre inkább valami fémes komorság, a fegyelem és a hatalom keveréke veszi át a terepet. A feszes koreográfia csak egyszer billen nagyobbat, amikor a színpadon öltöznek át a táncosok - ezt a technikai problémát nehezen lehet kiküszöbölni, de talán megérné az erőfeszítést.
Erőlködni kell, hogy Fodor Antalt a hagyományok megbontójaként el lehessen adni, már csak azért is, mert 1969 óta az Operaházban dolgozik. A nő hétszer című darabja láttán mindenki eldöntheti, hogy Keveházival együtt keseregjünk-e Fodor mellőzöttségén vagy pedig megkönnyebülten dőljünk hátra. Én az utóbbit választom, mert humorosnak szánt alkotása a rockbalett és az ironikus hímsoviniszta tetszelgés keveréke.
Fodor szellemességére jellemző a következő sziporka: "lehet-e igaz barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem." Alkotásában egy férfi (Liebich Roland) tévelygéseit mutatja be Márta István hagymázas zenei montázsára a szado-mazo klubtól a házasságon át a nem-tudom-mi-ig, mert egyszercsak jön egy balerina, akit elvisz egy motoros, a közönség hangos tetszésnyilvánításától övezve. A minden tekintetben lapos darabot csak Kováts Gergely Csanád és Szegő András egy-egy ugrása dobja fel. Fodor jó tíz percig ünnepelteti magát a színpadon, úgy tűnik, bukásra nem készültek, de ez utóbbi eset hazánkban és az épületben amúgy is ki van zárva.
A Nap szerettei című 1979-es Markó Iván-koreográfiát nem csak azért nézem elérzékenyülve, mert velem egyidős (pardon, miféle hagyományokkal szakítanak itten?), hanem azért is, mert éppen a Fodor által adaptált Béjart-baletteket ültette a frissen hazatérő világhírű Béjart-táncos az akkori végzős balett-táncosok testeire. És az immár harminc éve kvázi idegenforgalmi látványosságként üzemelő Markó első koreográfiája máig őrzi a béjart-i romokat, a Carmina Burana csontig lerágott zenéjére még ma is együtt dobban a szív, a kéz, a láb. A szólók működnek, a térkihasználás ötletes, a zene-tánc harmónia töretlen.
Kiemelkedik a Szerelmespár duettje (Barabás Mariann és Szigeti Gábor), és a végső, némaságban lihegő kép, melybe egy türelmetlen rajongó már bele is tapsol. Kapóra jön, mert Markó - úgy tűnik - megirigyelte Fodor tapsidejét, és ő még hosszabban ünnepelteti magát, amiben táncosai olykor megzavarják. Végül szól is hű közönségéhez, hogy milyen érzés 29 év után újra itt lenni. Jó lehet, bár aki "Európa és a tengerentúli országok vendégkoreográfusa", annak ez bagatell.
Így, e feltűnő revans-jelleggel vége is szakad a szenvedélynek. Keveházi igazgató mintha jóvátételi estélyt tartott volna, mintha a "mellőzötteket" hívta volna meg, akik közül egyedül Bozsiknak kellene, hogy végre itt helye legyen. Halkan jegyzem meg, hogy Markó és Fodor apoteózisa helyett esetleg ideje lenne Kun Attilát, Lukács Andrást, sőt, akár Horváth Csabát is az Operaház színpadára engedni alkotni. De amíg a jóvátételi szellem uralkodik, a minőség szempontja fel sem merülhet. A hatalom szenvedélyének a balett az igazi terepe.
