A második részt az 1958-as, már Kölnben íródott Artikulation indította; ezt a művet Ligeti visszatekintve az egyetlen érvényes elektronikus darabjának nevezte. A hangszalagról bejátszott, valaha világsikerű darab mindazonáltal - egyedüliként a koncert gazdag programjából - kissé érdektelennek bizonyult, s így e "madárbeszéd" hallatán az arcokon néhány rövidke percre feltűnt a kortárszenei hangversenyeket gyakorta kísértő feszült unalom. Ámde a soron következő darab, a Stanley Kubrick klasszikus celluloideposza (2001 - Űrodüsszeia, 1968) révén elhíresült csodálatos kórusmű, a Lux aeterna ismét, a korábbiaknál is erőteljesebben letaglózta a jelenlévőket, s a valóban elementáris hatást csak fokozta a kórusművel azonos évben szerzett - azaz szintén 1966-os - Csellóverseny. A kamarazenekar érdemdús spiritus rectora, a nagyszerű karmester Rácz Zoltán tapsszünet nélkül vágott bele a kéttételes versenyműbe, amelynek szólistája a méltató jelzőkön már réges-rég túlemelkedett Perényi Miklós volt. Játékának szuggesztivitása nemes versenyre kelt az UMZE elkötelezettségével, s párviadaluknak mi, boldog jelenlévők lehettünk haszonélvezői. A legutolsó szám, az 1971-es keltezésű Melodien ugyan meglehet, nem srófolta még feljebb lelkesedésünket (ebben a műben az egyébiránt bravúros szerkesztés mintha némileg kiüresedettnek tetszett volna), de a már-már éjszakába nyúló koncert zárásaképp így is hálásan ünnepeltük az UMZÉ-t és művészvendégeit, és áldottuk Ligeti György megdicsőült emlékét.
Rezonánc
Egyéb
Az UMZE Kamarazenekar rengeteget köszönhet Ligeti Györgynek, és viszont: a kortárs zene oly elhivatott hazai áldozárai ugyancsak sokat tettek a tavaly elhunyt zeneszerző népszerűsítése érdekében, s így vitán felül komoly szerepük van abban, hogy Ligetit immár Magyarhonban sem valaminő gyanús zenei lacibetyárnak, netán ügyes kezű kóklernek, hanem - érdeme szerint - korszakos zseninek ítélik. Mindennek ismeretében aligha meglepő, hogy a zenekar a leghatározottabb hagyományteremtő szándékkal a tavaly elhunyt komponista születésnapján rendezte meg szezonzáró hangversenyét.
A Ligeti műveiből összeállított tisztelgő koncert első részében a zeneszerző 1956 előtt, azaz még Magyarország államhatárain belül keletkezett darabjai hangzottak fel, míg a szünet után 1958 és 1971 között írt szerzeményeiből hallgathattunk meg négy örökbecsűt. Az életmű ilyetén két részre tagolása láttán - mondhatni, a marxizmus megalkotása előtti Marx közkedvelt mintájára - kézenfekvő lett volna a fiatalkori Ligeti-opusokat, s a már méltán világbíró érett zeneszerző munkáit egymástól szigorúan elhatároltaknak tekintenünk (illetve hallgatnunk). Csakhogy a koncert ennek a föltevésnek éppen az ellenkezőjét bizonyította. Mert jóllehet, a hangversenyt indító üdén üde Ballada és tánc, a Két kánon, s a legkorábbi darab, az 1946-os Magány még jócskán tiszteletben tartotta a korabeli magyar zeneszerzés kötött konvencióit, ezzel szemben a bartóki hatással gyürkőző, azt továbbgondoló, s idővel elhagyó művek már paradigmabomlasztó, friss écákban gazdag ifjú mesternek mutatták Ligeti Györgyöt. Így különösképpen a tizenegy rövid darabból összeállított zongoraciklus, a Bartók Béla (és Frescobaldi) emléke előtt tisztelgő Musica ricercata (1951-1953), amely Csalog Gábor villódzóan intellektuális, markánsan értelmező előadásában került elénk. Az első rész befejező száma, a Keller-kvartett által pazarul elővezetett Métamorphoses nocturnes - I. vonósnégyes pedig alighanem még a legkonzervatívabb ízlésű koncertjárókat is lenyűgözte vonzó okosságával, valamint erőteljes humorával.
