A közönséget már délután elkezdte melegíteni Metzker Viki, aki főként a kilencvenes évek slágereit pörgette meg, majd T. Danny vette le a lábáról a tinilányokat, két szám erejéig hozta a barátját is, KKevint, a Szívtiprónál az első sorok már teljes eksztázisba kerültek, majd ahogy fokozatosan besötétedett, az énekes is megvillantotta a felsőtestét. Ebbe a felspannolt hangulatba kapaszkodott bele a kék hajáról ismert Regán Lili, aki ugyan próbálta nagyon tolni felfelé a közönséget, azonban itt érezhetően leült kicsit a hangulat, de gyorsan visszarázódtunk, amikor az óriási kivetítőkön elindult a Ricky Martin-koncert intrója, amiből még annak is világossá vált, hogy a latin pop királya lép most pillanatokon belül a színpadra, aki semmi mást nem ismert tőle, mint a Livin’ la vida loca-t (és azt is a Shrek főcímdalaként hallotta először).
Aztán a Pégate-vel elindult a show: kicsit merész húzás volt ezzel nyitni, nincs a legismertebb Ricky Martin-dalok között, ráadásul salsa is, meg spanyol nyelvű is, viszont arra mindenképpen jó volt, hogy kiderüljön: egy precízen és magas színvonalon összerakott látványvilágot kapunk, amelynek épp olyan szerves részei a vizuális elemek, a táncosok és a zenekar, mint maga az énekes, aki pedig az első pillanattól úgy mozgott a színpadon, mintha nem ötvenkét éves lenne, hanem csak feleannyi. Az első pillanattól hozta a sármját, az erejét, a második számtól pedig látszott, hogy többek fejében felvillant az a bizonyos égő, a Maríát már többen ismerik itthon is. A közönség kezdett ráhangolódni a ritmusokra, jött az Adrenalina, majd az első angol nyelvű szám, a Love you for a day is elhangzott, én azonban itt még nagyon hiányoltam valamit. Ha nagyon klisésen fogalmazok, akkor azt mondom, hogy itt még nem volt lelke a koncertnek, Ricky Martin már megmutatta, hogy úgy tud énekelni és táncolni, ahogy senki más, hogy tényleg vérprofi, amit látunk, senki sem hibázik, mindenki pontosan tudja, hogy mi a szerepe vagy hogy mennyit kell hoznia ahhoz, hogy makulátlan és kifogástalan legyen a show, azonban kicsit ki voltak lúgozva az érzelmek ezekből a számokból. Ricky Martin nem igazán kontaktált a közönséggel, az arcizmai se nagyon rándultak, nekem pedig talán sikerült a legkarótnyeltebb emberek közé állnom, akik az italukkal a kezükben annyit fűztek ehhez az egészhez, hogy „Na, látod, hogy nem playback”.
Ám még mielőtt nagyon elkezdtem volna izgulni, Ricky Martin ruhát cserélt, egy hatalmas fehér kabátban megérkezett, és most először, végre: hozzánk szólt. Elmondta, hogy a koncertet mindazoknak dedikálja, akik szenvednek az árvíztől. „Tudom, hogy Magyarország gyorsan gyógyul. Erről a színpadról pedig nem küldök mást, csak szeretetet, gyógyító fényt, erőt és összekapaszkodást ennek a szép országnak.” Majd magával hívott mindannyiunkat a szülőföldjére, Puerto Ricóba, hogy a különböző kultúrákon keresztül összekapcsolódhassunk egymással. Belekezdett a Vuelve című számba, amelynek a szövegét biztosan csak páran értettük, Ricky Martin azonban végre annyi érzelmet mozgatott meg ezen az óriási színpadon, hogy még ha nem is tudták, hogy mit jelent pontosan, hogy Que sin ti la vida se me va / Oh, vuelve / Que me falta el aire si tú no estás / Oh, vuelve / Nadie ocupará tu lugar / Vuelve, ezen a ponton akkor is nyugodtan sírhattak egy kicsit. Mondjuk én akkor kezdtem el könnyezni, amikor David Cabrera gitárszólója felhangzott, egészen lenyűgöző volt, amit az a pasi művelt a szám zárásaként.
Ez volt az a szám, ahol átszakadt a gát, Ricky Martin is feloldódott, innentől elkezdett pörögni a buli, fel lettünk szólítva, hogy Shake Your Bon-Bon, jöttek a reggaetonosabb dallamok, Que rico fuera, aztán a Lola, Lola, ami egy ponton átváltott a La bombába, én itt már nagyban nyomtam a salsát a magamnak kiszorított terpesznyi helyen, nagyon élveztem, hogy egymás mellé kerültek ezek a pajkosabb számok, a táncosok is alig-ruhában rázták a színpadon, még a She bangs alatt is, aztán megint jött egy líraibb szám, a Nobody wants to be lonely, amelyen még virtuálisan Christina Aguilera is a színpadra lépett.
A koncert utolsó blokkjában pedig eljutottunk az eksztázisig, Ricky Martin intenzíven és aktívan táncoltatta a közönséget, folyamatosan ott volt a huncut mosoly a szája szélén, lendületes volt, szórakoztató és szívdöglesztő egyben, a La mordidita a közönségnél is áttörte a gátat, most már körülöttem is táncolni kezdtek az emberek, a Por arriba, por abajo számnál pedig a koreográfiát is szépen lekövettük, miközben az énekes folyamatosan pörgette, hogy úgy táncoljunk, hogy ne érdekeljen minket senki más. Fel is szabadult a közönség, egy óriási latin bulivá alakultunk, milyen jó lenne, ha még csak most kezdődne ez az egész koncert, gondoltam.
A Vente pa’ ca-nál már nem veszítettünk ebből a tempóból, a végére pedig jött a Livin’ la Vida Loca, itt már mindannyian egy tömegként táncoltunk, majd hirtelen elcsendesedett a színpad, a vetítőn megjelent az outro a magyar zászlóval, majd felhangzott Ricky Martin orgánuma. A zenével az életet ünneplem, mondta, majd még egy szám erejéig visszatért a színpadra. A La copa de la vida zárta a show-t, láttam a körülöttem levők szemében a ráismerést, igen, talán mégis ez a legismertebb szám, aztán ennek is vége, a világsztár pedig egy kedves-lelkes, mosolygós Puerto Ricó-i kamaszként integetve köszönt el tőlünk, aki végül tényleg kitette elénk a lelkét.
