Egy zenei producer, bizonyos Paul Murphy Londonból, tavaly Pécsett járva a következő definíciót alkotta: The City of Magic. Egyetértek, bár ő az uránbányászatra gondolt, én meg most valami teljesen másra.
A következő komoly tapasztalattal a Dante épületében található kiállítások szolgáltak. Tanács következik: a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákjainak sziporkázó, érzékeny és szórakoztató munkáit érdemes kipihent és érdeklődő kedvünkben megtekinteni, mert túl interaktív ahhoz, hogy passzívan élvezni lehessen. Ha azonban van energiánk minden apró részletet felfedezni, arra a következtetésre fogunk jutni, hogy nincs veszve minden, mi több, van remény. Emlékszem, gyerekkoromban a Mezőgazdasági Múzeumban (meg a Közlekedésiben!) voltak olyan vitrinek, ahol gombnyomásra szántott a modelltraktor, emelkedett a sorompó, kigyúltak a fények és én ettől boldog voltam. Ezeket szerettem, a Hadtörténetit nem, mert ott csak kardok, páncélok meg karabélyok voltak egymás mellett halomba, és semmi izgalom. Itt most lehet számolatlanul titkokat nyitogatni, rejtélyeket megfejteni, megijedni, kukucskálni. A pincét sem szabad kihagyni. Remek mulatság!
Néhány órával később a kerthelyiségben aznap már másodszor jött meg az életkedvem, amikor a kaposvári színészhallgatók improvizációs versenyének voltam tanúja. Mit is mondhatnék? Sziporkázó, érzékeny és szórakoztató volt. És inspiráló is. Vidámak voltak és szellemesek, csakúgy, mint a MOME-s csapatmunkában résztvevők, nem sajnáltak senkit és semmit, hanem mondták és csinálták, ami eszükbe jutott. A megoldhatatlannak tűnő feladatokra is volt válaszuk, ha nem is megoldás, akkor egy blöff. Ami néha bejön.
