A Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj, avagy hol terem az igazság című mesével indított a Jókai téri menü. A kéttagú Ládafia Bábszínház ismét remekelt egy darab világot jelentő fadobozzal, néhány jóképű marionett bábbal, tekerőlanttal.
A történet egy szomorú és szegény apáról meg a három fiáról szól, akik a varázserejű tárgyak és a bölcsesség megszerzése reményében útnak indulnak. A három fiút a közönségből választott gyerekekkel, felnőttekkel helyettesítették be a játék egy pontján, és mindenkit jól ki lehetett nevetni, mert felismerhetetlenre öltöztették át. Legtöbben így annak örültek, hogy nem ők kerültek pellengérre, miközben mulattak a más kárán, ahogy szódásüveg-szemüvegben, nagy kucsmában, szőrmellényben ül a köszörűkövön, mint a majom. A színészek kedvessége és improvizációs készsége azonban mindannyiszor feloldotta a zavarban lévők hangulatát, és nevettek ők is a közönséggel, magukon.
Később már lehetett tudni, hogy nagy vihar közeleg és a katasztrófavédelemmel közösen a fesztiválszervezés megtett minden óvintézkedést. A szabadtéri programokat átszervezték, figyeltek az előadások alatt, hogy mikor kell a világot jelentő ládákat, kisebb színpadokat költöztetni.
Minket az Ifjúsági Ház Billentyű klubjában ért a radikális időjárás-változás, a Made in China című előadás alatt. A megzenésített mélyinterjút Láng Annamária színész, Bodrogi Éva énekes és Koltai Kata gitáros játszotta el. A bárban kis kínai égők között idézték fel a nyolcvanas-kilencvenes évek Pekingjének hangulatát. A Nyíri Pál Kínai történet című riportjának felhasználásával készült produkciónak nem is a szövege volt annyira jelentős, inkább az a fajta természetes átélés, amit a három nő hozott és a józsefvárosi piac rejtett átláthatóságára is jellemző dramaturgia. Láng Annamari időnként szenvtelennek tűnő sorsmonológja hátborzongató, és még hozzáadva a kínai dalok számunkra disszonánsnak tűnő hangzásvilága, hétköznapi szövegekkel, olcsón csillogó tárgyakkal, ruhákkal, kaotikus járkálással a közönség között, egészen el lehetett szállni benne. A harmadnapos fáradtság gyötrő alváskényszerében pedig, a terembe is betolakodó viharon kívül, még az is megakadályozott, hogy nekem kellett önkéntesen ütni a gongot az előadás bizonyos részletei között.
Aztán ott ragadt a közönség még jó ideig és ki-ki próbált eljutni az átszervezett helyszínekre anélkül, hogy bőrig ázna. Szerencsére a Dévényi Ádám-koncertet a várkertből pont a Pécsi Est Caféba tették, egy sarokra, és valahogy az is nagyon kellemes volt, hogy vizes ruhában, először ezen a fesztiválon, nem tömegben kellett hallgatni a közérzeti nótákat. Nem múlt az idő, ugyanaz a lázadás a szívben, igaz, Dévényi idősebb lett kicsit. Az időjárás meg végül megkegyelmezett, kidőlt fák között, tűzoltószirénák szimfóniáira gyalogoltunk haza csendesen. Arra aludtam el, hogy az ötéves fiam, aki az imént még táncolt, a drámajátszásról filozofál: bejön két ember a színpad két oldaláról és beszélgetnek, ha találkoznak a valóságban, ha nem.
