A darabot két éve mutatták be Londonban, a Royal Court Theatre-ben, s azóta a Broadway közönsége is láthatja. A prágai Nemzeti Színház tavaly februári bemutatójával körülbelül egy időben zajlott az Andrei Serban rendezte magyarországi felolvasó-színházi premier, amelyben a Krétakör társulata korfestésképp a magyar underground emblematikus zenéit játszotta. Ká-Európa, a népek nagy olvasztótégelye, ahol úgy tűnik, múltban és jelenben sincs új a nap alatt.
Ülünk ottan a tengeren túli Angliában, buzog belőlünk a finom szellemesség, bennünk meg a cseh honfivér. Érdekel az még valakit, mi volt hatvannyolcban? És kilencvenben? Pláne közte? Hogy hogyan álltak ellent vagy alkudtak meg? Mindent megcsócsáltunk, mindent lenyeltünk, esetleg kiköptünk, vagy még azért rágjuk, mint a Pál utcaiak a gittet?
Történetünk a kontinens zajától távoli Cambridge-ben kezdődik a prágai tavasz rügyeinek kifakadása idején, és a nyugatról egzotikus cseh(szlovák) fővárosban ér véget, a bársonyos forradalom után, a Rolling Stones koncertjén. Közben néhány snitt az 1917 októberében született Max Morrow (Alois Svehnik) ideálkommunista cambridge-i professzor, ráktól szenvedő Sappho-kutató felesége (Miluse Splechtová), és Esme lányuk (kortól függően Miluse Splechtová és Lucie Zacková) életéből túlfecsegett, ugyanakkor mégis vázlatos és mondvacsinált családi problémáiból, és a neves angol városból inkább hazatérő cseh filozófus doktorandusz, Jan (David Prachar)életéből, akinek a nagy nekibuzdulás után gyakorlatilag édesmindegy, mi történik a demokratikus ellenzék sorai közt, az ő világegyetemében egyetlen bolygó kering. Tulajdonképpen meg lehet őt érteni, hiszen Ferdinand (Jan Hartl), az ellenzéki érvrendszere és modora nagyjából az unalmasan kioktatótól naivan önteltig terjed. Amikor a The Plastic People of the Universe frontemberét letartóztatják, akkor már aláír bármilyen politikai nyilatkozatot. Telnek az évek, Angliában beszerzett lemezei a házkutató titkosrendőrök jóvoltából egyre fogynak, haja őszbe vegyül már, a falak leomlanak, s visszatér néhány napra Cambridge-be. Csomagjában odafelé akták, jelentések, amiket ő írt a professzorról, visszafelé pedig Esme, mert a szerelem évtizedeket átível (mondhatnánk, mindent legyőz - de itt aztán nem nagyon volt mit legyőzni). Fotók a Lennon-fal előtt, az asszonyon huszonévvel ezelőtti piros bőrdzsekije. A rock 'n' roll örök!
Tom Stoppard sajátos popkulturális nézőpontból, történeti hitelességgel, már-már dokumentarista módon akarta elemezni és értelmezni a cseh és inkább angol, mint brit közelmúltat. A jelenetek közötti zenéket maga a drámaíró válogatta a Plastics számaitól a Beatlesen, a Doorson, a Pink Floydon (a zenekart alapító Syd Barrett alakját többször idézik a szövegben), a U2-n, a Guns 'n' Roseson keresztül a Rolling Stonesig, s ezek hangulatilag-szövegileg kapcsolódnak a színpadi történésekhez, amelyet a prágai Nemzeti Színházban Ivan Rajmont rendező különös keretbe foglal. Az előadás a produkció kedvéért újra összeállt Plastics húsz-huszonöt perces koncertjével indul, és az ő játékukkal is ér véget. Körülbelül olyan megmosolyogtatóan anakronisztikus ez, mint a szinkrontolmácsolás popmuzsika, szerelem és békejel, reformátorok kifejezései.
