Pedig csütörtök este éppenséggel az egész jó és a nagyon jó zenék közül a nagyon jóké volt a színpad. A szerb Kal ? a szó romaniul feketét jelent ? zenéjének műfaja nehezen meghatározható: hogy cigány gyökerekből nő ki, az még egyértelmű, de aztán benne van minden, amit el lehet képzelni. A gitár és a basszusgitár domináns jelenlététől eleve meglehetősen rockos lesz a zene (ezért is a felirat a zenekari egyenpólón: Rock ?n? Roma), amelyet sokszor annyira felgyorsítanak és átalakítanak, hogy az már inkább ska, amelyet persze a hegedű, a tangóharmonika és a dob telepakol ?klasszikus? balkáni dallamokkal, közel-keleti témákkal, de néha akár még a reggae árnyékával is. Lemezen pedig ott van még az elektronika is, csak hogy még egyet csavarjanak a dolgon ? de a koncerten most csak élőzenét játszottak, két gitárral, harmonikával, hegedűvel és dobbal. Ez pedig meglehetősen jót tett a zenének: ami lemezen néha kicsit soknak tűnik, ami néha kizökkenti a hallgatót, az most elmaradt a ?tiszta? világzene mellől.
Egyébként sincs talán még egy olyan műfaj, amelyben annyira sokat számítana a koncert hangulata, mint a világzenénél ? egyrészt a zene ilyen alakítgatása, hangsúlytologatása miatt, másrészt, mert az ember otthon a magnó előtt általában azért nem kezd el táncolni. Pedig az ilyen zene anélkül nem teljes ? ezért is szomorú, hogy a Roma Sátorban három méterre jutott egy ember: így mégiscsak nehezebb táncra perdülni, még ha egyáltalán nem is lehetetlen. Pedig a zenekar nem hagyott kétséget afelől, hogy táncoló közönséget szeretne: a koncertnek legalább az első órájában végig a gyorsabb, táncosabb ütemű dalaikat játszották, és csak utána kezdtek bele olyan lassabb számokba, mint mondjuk a Liza vagy a rengeteg szünettel megfűszerezett, reppelős Ding Deng Dong.
A remek hangzásnak köszönhetően eközben az is egyértelművé vált, hogy amennyire ösztönösnek és zsigerinek tűnhet az első másodpercben a Kal zenéje, valójában annyira okosan van felépítve: egyrészt szépen kihallatszott, hogy minden egyes hangszernek olyan szerepe van a számokon belül, hogy ha az összes többi elhallgatna, még akkor sem lenne baj; másrészt ? jó tradíciók szerint ? újra meg újra a színpad elejére jött az a zenész, akinek játékára az adott szám épült, így a szóló végével, a dal többi részében is a saját hangszerére terelve a figyelmet.
És hát az olyan frontemberek miatt is jobb az élőzene a lemeznél, mint amilyen Dragan Ristić, aki egész egyszerűen nem vett tudomást a közönség csekély számáról, és folyamatosan énekeltette, ugráltatta, tapsoltatta a nézőket. Na meg romaniul tanította, s ennek érdekében néha magyarra váltott (igaz, ha ez a Dragan Ristić ugyanaz a Dragan Ristić, aki a pesti Maladype Színházat is alapította, akkor valamivel könnyebb dolga volt a nyelvtanulással). És ? főleg a Radio Romanistan előtt ? nem győzte hangsúlyozni a testvériséget magyarok és szerbek, vagy pontosabban magyar és szerb romák között. Megélni azt, amikor a cigányságot mint összekötő és nem mint elválasztó erőt tartják számon ? külön öröm az amúgy is remek örömzene mellett.
