Előkészületben levő könyvéből idézem, hogy Rómát egyaránt nevezték-nevezik a világ köldökének vagy fejének, nagy kezdőbetűvel egyszerűen a Városnak, az Örök Városnak és a vizek királynőjének. Azt is szóba hozza, hogy az ottani épületekben, műalkotásokban megtestesülő mesterségbeli tudást, nagyívűséget, monumentalitást, amely még az ókori romokból is ránk tekint, mindmáig döbbenten csodáljuk. „Róma megdöbbent, megérint, elgondolkodtat, s akárhányszor térjünk is vissza, elbűvöl, meglep és magával ragad. Ezredszer is érezhetjük úgy, hogy most először járunk ott”, fogalmaz. Az interjúban ezt a végső soron feltehetőleg megfejthetetlen titkot szeretném valamivel jobban megérteni, az olvasóinkkal megértetni, körüljárni, különböző nézőpontjait felvillantani, ezért most arra kérem, mondja el, mi jut eszébe elsőként, amikor Róma nevét meghallja, milyen kép vetül a lelki szemei elé. Mi az, amiben ön szerint és az ön számára összesűrűsödik ez az amúgy kimeríthetetlenül gazdag város?
Az atmoszférája az, ami utánozhatatlan: Rómába vetődve mintha romantikus regény helyszínén, egy idősebb úrnő selyemtapétás, kissé fülledt, robusztus bútorokkal, a legkülönbözőbb korokból származó emléktárgyakkal megrakott otthonában járnánk, amelyben elüldögélni és barangolni egyaránt jólesik.
Jóbarátom, aki amúgy egyáltalán nem szeret utazni, nemrég engedett a kedves unszolásnak, és csatlakozott egy római csoporthoz – azóta viszont már oda akar költözni, és csak szuperlatívuszokban tud beszélni a városról. Egy ilyen, néhány napos élmény ön szerint mi okból hathat valakire ennyire lelkesítően?
Ez nagyon személyfüggő, de olyan emberrel még nem találkoztam, akire Róma ne hatott volna elbűvölően, akár a kimagasló gasztronómiája, akár a kávézói, olimpiai stadionja vagy legendás, monumentális „mozivárosa” révén. A látogatók többségére már annak a tudata letaglózóan hat, hogy Európa kulturális, politikai és művészeti központjában jár, amely háromezer éve a kontinens szíve. Mindenki találhat benne kedvére valót.
Sok magyar pap számára voltak meghatározóak a római tanulmányi évek. Arról az élményösszességről kérdezném, amit az ön számára az első találkozás jelentett. Tudjuk, hogy a környezet mennyire ihlető, felvillanyozó lehet, és Rómát sokan tekintik egy kispap vagy pap számára a non plus ultrának. Arra lennék kíváncsi, hogy az ottani élménycsomag milyen komponensekből áll össze, mi teszi összetéveszthetetlenné.
1997-ben, kispapként jártam ott először. Öten, egy szakadt Ladával mentünk ki Apor Vilmos boldoggá avatására. Sok kalandunk volt útközben, többször eltévedtünk. Én arra készültem, hogy a meghatottságtól térdre hullok majd a Róma-táblánál, aztán megérkezésünk alkalmából középkori himnuszokat fogunk énekelni. Ám végül az autópálya-körgyűrű és a maffia börtöne melletti, romantikamentes külvárosi környezet lett az első emlékem Rómáról, ahol a szállásunkat késő este, rémesen elcsigázott állapotban végre megtaláltuk. Másnap azonban a közeli metró a belvárosba repített, és amikor ott a föld alól a felszínre emelkedtünk, a ránk zúduló élmények hatására azt sem tudtuk, mihez kezdjünk, ezért jó ideig csak lődörögtünk, próbáltunk magunkhoz térni. Rómában ugyanis percenként olyasmit láthat az ember, amit sehol máshol a világon. Sok évvel később New Yorkban éltem meg hasonlót, ahol városépítész barátom kalauzolt körbe. Ott nyűgözött le ugyanazzal az erővel az az élmény, ahogyan egy metropolisz első alkalommal megmutatja magát: múzeumok, parkok, emlékhelyek, nyüzsgés, egyfajta mikrokozmosza a földkerekségnek. Később, amikor már ki is költöztem Rómába, az otthonossága volt rám elbűvölő hatással. Gyorsan kialakultak a „csapásaim”, a rutinjaim, megtaláltam a kedvenc helyeimet, és már a legnagyobb természetességgel haladtam el a Trevi-kút mellett, az egyetemről a kollégiumba pedig olyan magabiztosan mentem haza, mint gyermekkorom falusi nyarain a legelőről hazatérő csorda. Szerettem felfedezni a város apróbb-nagyobb érdekességeit, például a homlokzatok feliratait, az emléktáblákat, amelyek gazdagsága soha nem merül ki. Ha latinul tudsz, útikönyvre sincs szükséged, a falak mindent elmesélnek. Budapesten is szeretek céltalanul nézelődni, sétálgatni, csak míg ott pár száz év, Rómában évezredek történetének könyvében lapozgathatok.
Úgy gondoltam, egyháztörténelemre szakosodom majd. Hamar rájöttem azonban, hogy engem nem az érdekel, amit a legtöbben történelem címszó alatt tanítanak: nem az adatok és a számok, hanem a kiváltó okok és a következmények. Az, ami a döntéshozók fejében lehetett, meg azokéban, akik a döntéseiket elszenvedték. Rómába kikerülve többeket felkerestem az ügyben, hogy ennek ismeretében mire kellene szakosodnom. Egy jezsuita atya a szellemtörténetet ajánlotta, de aztán az itthoni egyházi szükségleteket figyelembe véve a Fides et ratio enciklikában szépen körvonalazott fundamentális teológia mellett döntöttem. A tanulmányaim végzése közben úgy éreztem, jó döntést hoztam, és ez felszabadított a korábbi nyomás alól. A Pápai Gergely Egyetem fantasztikusan gazdag képzési kínálata pedig lehetővé tette, hogy a kötelező teológiai tárgyakon túl az egyház kulturális javaiból is bőven részesedjem, és például alaposan tanulmányozhassam a lelkiségtörténetet vagy az ikonográfiát, a kommunikációelméletet, a kulturális antropológiát. Ez a bőség és változatosság, szabadság is maga Róma, ahol először tapasztaltam meg élményszerűen, mit jelent katolikusnak lenni, amit egyetemesnek szoktak fordítani, kissé pontatlanul. A „katolikus” ugyanis egy görög szó latinos átírása, és nem az „universalis” szinonimája. Szó szerint azt jelenti, hogy az egész, a teljes szerinti, és az Apostolok cselekedeteiben leírt pünkösdi élményre utal vissza, amikor Péter igehirdetését mindenkit megértette, noha a hallgatói más-más nyelven beszéltek. Ez azt jelenti, hogy nemzettől, nyelvtől, földrajzi helytől függetlenül a teljes emberiség minden kultúrája találkozhat Krisztussal, és hogy a katolicitásban az egész világ tudása, szépsége találkozik. Rómában tanultam meg, hogy ki vagyok én katolikusként, mert ez olyasmi, amit ott már egyetlen pillantással megláthat és megérthet az ember, míg máshol talán csak nehezebben, hosszabb idő alatt. A Lateráni bazilika előtti tér jól példázza ezt: az óegyiptomi obeliszk, az ókori és középkori épületrészek, valamint az apostoli palota barokkja: ez maga a katolicitás és a Róma-élmény kvintesszenciája.
Létezik-e speciális római lelkiség, amely mint a legnépszerűbb európai zarándokhelyre csakis Rómára jellemző? Ha létezik valami hasonló, egy zarándoklatvezető hogyan hangolhatja rá a csoportjait?
Az, hogy zarándoklunk, bibliai örökség, de Jeruzsálem, „a” zarándokcélpont Krisztus utáni 70-es lerombolása, majd 135-ös „sóval behintése” után évszázadokon át nem volt hozzáférhető. A keresztény zarándokok általi (újra)felfedezése csak a 4. században történt meg. Rómát viszont mint Péter és Pál sírjának helyét már a 2. század első felétől elözönlötték a Földközi-tenger medencéjének zarándokai. A Szent Péter-bazilika alatti ásatási területen, a főapostol sírja mellett például máig olvasható egy Szíriából egykor érkezett zarándoknak 140 körülre datált graffitije, amely szerint „Péter van itt”. Róma tehát a zarándokok városa, így ma is a városon belüli vagy a környékét bejáró gyalogos zarándoklatok révén ismerhetjük meg a legjobban. Számomra ezek közül az úgynevezett Hét bazilika zarándoklat a Város lelkiségét leginkább feltáró, amelynek a Szent Péter-, a Falakon kívüli Szent Pál-, a Szent Sebestyén-, a Lateráni Szent János-, a Jeruzsálemi Szent Kereszt-, a Falakon kívüli Szent Lőrinc- és a nagy Szűz Mária- (magyaros nevén: Havas Boldogasszony-) bazilika az állomásai; mintegy húsz kilométer hosszú, és egy nap alatt járható be. A belvárost mondhatni kihagyja, a falakon kívül vagy mentén vezet. A kétezer év összes korszakára rápillanthatunk útközben, néhol piacokon is átvágunk, és nemcsak a szent múltról, hanem a metropolisz profán jelenéről is erős benyomásokat kapunk, ha végigmegyünk rajta. Mini lelkigyakorlatként is felfogható. Legszebb szakaszain dombgerincen, mezők, ligetek, ciprusok és olajfák között halad el a látogató, csend és béke veszi körül, és ha jó a zarándoklatvezető, azt is tudja, hogy öt-nyolc emeletnyi mélységű katakombák húzódnak az út alatt, amelyen jár. Ezen az úton minden egyes résztvevő igazi zarándokká válik, és egész biztos, hogy a húsz kilométerből lesz tíz méter, amelyet a legszemélyesebben csak az övének fog érezni.
Ismertem egy plébánost, aki gyakran emlegette a Pápai Gergely Egyetemen folytatott tanulmányait, a prédikációi egyetemi előadáshoz hasonlítottak, és szinte száműzöttnek tűnt Magyarországon: a lelke bizonyos értelemben Rómában maradt. Ez számomra arra mutatott rá, hogy az, amit Róma ígér, ad, és mindaz, amivel elkápráztat, bizonyos értelemben csalóka perspektíva, mivel ott mások a léptékek, és olyan gazdagság tárul a szűkösebb magyar viszonyok közül érkező kispap vagy pap elé, amelyek után aztán esetleg egy életen át sóvárogni fog. Ön bizonyára sok paptárs tapasztalatait ismeri, és ezáltal annak sokféle változatát, ahogyan a római élmények hatnak rájuk, alakítják őket. Mit gondol, hogyan fordíthatják a legjobban a maguk és híveik javára, amit ott kapnak, és ha ez nem sikerül, annak mi az oka?
Rám, amikor utolsó római kollégista éveimet töltöttem, inkább az volt jellemző, hogy már nagyon jöttem volna haza, mert végre el akartam kezdeni, amire odakint annyit készültem. Szerencsés nemzedék vagyunk, mert mi már könnyen utazunk, nem úgy, mint a 18–19. században, amikor még Ausztriából is 12 nap volt az út Rómába, és hat-nyolc évig nem jutottak haza a kint tanuló diákok – az lelkileg rémesen megterhelő lehetett. Én viszont a kiutazást is felszabadítónak éltem meg, és hazajönnöm is jó volt. Róma minden ott tanuló kispapban és papban mély nyomot hagyott: barátságaink születtek ott, érzületet kaptunk, szokásokat vettünk fel, összetéveszthetetlen gondolatiságba avatódtunk be, és úgy szárnyalhattunk, ahogyan itthon már nem feltétlenül adódik rá lehetőségünk. Hiszen – mint az előbb már igyekeztem érzékeltetni – Rómához képest minden töredék: a katolikusságnak az a teljességélménye a föld egyetlen más pontján sem adatik meg az embernek. Olyanok voltunk, mint a középkori inasok, akiket a céhük idegenbe küldött a mesterségük elsajátítására, mert tudta, hogy azáltal fejlődhetnek igazán, majd gazdagíthatják a hazájuk kultúráját, lehetnek változások hazahozói. A római Német–Magyar Kollégium a 16–18. században ontotta magából a katolikus megújulás képviselőit; a püspöki kar megújulása, az egyházmegyék talpra állása a török idők után a római impulzus nélkül nem is lett volna lehetséges. A kiküldött papnak Rómában tudományos fokozatot kell szereznie, de az csak a minimum, hiszen valójában magát Rómát: a világegyház pezsgésének, dinamizmusának hazahozását kapjuk ott feladatul. Ám valóban megesik, hogy nehéz hazatérni, és volt már rá példa, hogy a hazajövőknek nem örültek eléggé, mert szemléletben, gondolkodásban „másmilyenek” voltak.
Ez az interjú a Kultúra.hu Mi, magyarok című aloldalára készül, amelynek hangsúlyos témája Magyarország Európához való viszonya, Európában elfoglalt helye. Ennek kitüntetett és unikális változata a magyar katolikus egyház és egyháziak római bekötöttsége. Hiszen Róma az ő számukra nemcsak a legfőbb spirituális és irányítóközpont, hanem Európához tartozásunk, tágabb összefüggésrendszerbe illeszkedésünk helyszíne és szimbóluma is. Róma egy papot összeköt minden országgal, ahol katolikusok élnek, papok működnek, sokféle közösség sokféle szokására, vallásosságára, spirituális értékeire nyit ablakot.
A magyar vonatkozásokról sok szó esik a könyvemben. Például Szent Adalbertről, aki prágai menekülése után megáll Esztergomban, és Szent István bérmálója, halála után pedig az esztergomi főegyházmegye védőszentje lesz. Érdekes az is, hogy a római magyar zarándokház már 1030-tól működött, vagyis hogy a római bekötöttségünk ezeréves. Ugyanennek gyönyörű, szimbolikus tanúbizonysága a több mint ötszáz éve elhunyt Lászay János kanonok sírfelirata a Santo Stefano Rotondo-templomban: „Vándor, ha látod, hogy az, ki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozz: Róma volt és marad mindannyiunk hazája.” Rómában járva lépten-nyomon magyar vonatkozású emlékekbe botlik az ember, amelyek azt a meggyőződést alakítják ki benne, hogy mi, magyarok ott valójában otthon vagyunk.
Ősszel megjelenő útikönyvével milyen Rómát akar bemutatni? A rengeteg, részletekbe menő információ, a történelmi áttekintés és az alapos templomismertetők mozaikkockáiból milyen panorámakép áll össze? Önben milyen Róma él? Mely karakterjegyei a leghangsúlyosabbak, és mindazt, amit ezek jelentenek, hogyan lehet a legjobban átadni? Mi a módja annak, hogy a rengeteg látványosság mögött meg tudjuk látni Róma lelkét?
Nem klasszikus útikönyvet, hanem inkább zarándokkönyvet írtam. A történeti áttekintésben legfőképpen azzal foglalkozom, hogy a kereszténységgel alapvetően ellenséges Római Birodalom fővárosából hogyan lett a kereszténység központjává. A város történetét nem lineárisan mesélem el: sok mindent kihagyok belőle, és a keresztény Róma csomópontjaira koncentrálok. A hit Rómáját igyekszem megmutatni, és ennek érdekében egy nap alatt besétálható egységekben haladok. Még az egyes templomokat sem mutatom be teljes körűen, minden kápolnájukra és oltárukra kitérve (ez olykor önálló könyvet igényelne). A terjedelmi korlátok éppúgy erre szorítottak, mint a befogadóiak. A történetükön túl a templomok üzenetét, atmoszféráját igyekszem közvetíteni. Bemutatom például a San Francesco in Ripa templomnak az Assisi Szent Ferenc által párnaként használt kövét, a Mária Magdolna-templom gyógyító Mária-szobrát, az Aracoeli-bazilikának pedig a bepólyázott Kisjézus faszobráról és ezzel Jézus gyermeki arcáról, valamint a gyermekek számára felállított szószékéről írok, amelyről a bátrabb gyerekek a karácsonyi időszakban – igaz, legtöbbször csak egy-egy miatyánk erejéig – valóban szoktak „prédikálni”. Minden római templomnak erős spirituális karaktere van, a Szent Sebestyén-bazilikában például Bernini Krisztus-mellszobra hatott rám különös erővel. Róma az Istennel való találkozásra hív: mindig az az ember érzése, hogy a város legeltérőbb pontjairól ugyanazt az Istent nézheti, csak éppen más-más prizmán keresztül.
Kérem, idézze fel néhány Rómához kapcsolódó olyan emlékét, történetét, találkozását, amelyeket különösen jellemzőnek tart a városra és hozzá való viszonyára vonatkozóan!
A rómaiak vendégszeretete egészen különleges. A környéken, ahol megszállsz, már másnap megismernek a kávézóban, harmadnap pedig azt is tudják, mit fogsz rendelni. Sőt velem az is megtörtént, hogy amikor négy-öt év után visszatértem, a kedvenc éttermem pincére felismert, és kedvesen érdeklődött, hogy megy a sorom. Róma ezenfelül az a hely, ahol a világegyház nagyjait, hírességeit pillanthatja meg az ember az utcán sétálgatva. Az el- és befogadás városaként él bennem, és az egykori Triznya-kocsma helyszíneként, ahol egyszer Fejtő Ferenccel egy társaságban vacsorázhattam, máskor Sebestyén Mártát ismerhettem meg, Kubik Annával pedig együtt mosogattam. Nagyon hálás vagyok a gondviselésnek, hogy még tanúja lehettem annak az ezredfordulói időszaknak, a kevesebb turista és az erős személyes kapcsolatok, a szívmelengető magyar összetartás Rómájának.
Mely római épületeket, tereket, alkotásokat érzi magához legközelebb állónak, melyek váltották ki önből a legerősebb csodálatot, hatottak önre maradandóan?
A két legkedvesebb templomom a Santa Maria Maggiore- és a Santa Prassede-bazilika: az előbbibe jártam gyónni egy amerikai atyához – aki a legösszetörtebb pillanataimban is tudott lelkesíteni, bátorítani –, a római újmisém pedig az utóbbiban volt. A kedvenc terem a Piazza Barberini a Triton szökőkúttal, a kedvenc épületem pedig a Villa Borghese, amelyet csodálatos park vesz körül: sokat jártunk oda sétálni vagy métázni. A kedvenc római műalkotásom a Szent Pál-bazilika nyolcszáz éves márvány húsvéti gyertyatartója növényi ornamentikájával, valamint a szenvedéstörténetet és a feltámadást bemutató domborműveivel, mert úgy érzem, annak mintapéldája, hogy milyennek kell lennie a szakrális művészetnek: ötvöződik benne a magas művészi színvonal, az alapos hitbeli tudás és a mély lelki tartalom.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
