Romantikus a kapcsolatom a debreceni közönséggel

A tüzes angyal eleve nem könnyű előadás, ráadásul a Trill Zsolttól átvett Mephisto-szerep sem egyszerű. Mennyire volt nehéz feladat ebbe a szerepbe beleállni?

Kész előadásba belekerülni mindig kettős: egyszerre nehéz és könnyű feladat. Könnyű, mert már kitaposott úton lehet járni, és nehéz, mert kitaposott úton kell járni. A rendező, Silviu Purcărete és Trill Zsolt viszont garanciát jelentett, hogy nagyon rossz ösvényekre biztosan nem tévedek. Nyilván, idomulnom kellett az operaénekes kollégák elvárásaihoz, de mindenki nagyon kedves volt és segítőkész, ráadásul nem egyedül voltam beugró. Maga a produkció kivételesen érdekes, vizuálisan nagyon szép kivitelezésű, a darab egyszerűsége ellenére látszik, hogy átgondolt rendezői megoldások vannak benne. Meg kellett találnom saját magamat ebben a jól működő gépezetben, ez mindig izgalmas kihívás. A figura valóban különleges, egy-egy pillantására, mozdulatára történnek meg drámai, vagy kevésbé drámai események. Szerencsére volt arra lehetőségem, hogy kicsit másképp, a saját karakteremhez igazítva oldjam ezt meg. Érdekes Mephisto ez, nem feltétlenül csak gonosz, vagy rosszindulatú, hanem inkább az örök figyelő, örök érdeklődő. Szereti megpiszkálni, megbonyolítani a dolgokat, és már-már kíváncsian szemlélni, mi lesz belőlük. Mindig érdekes számomra az is, ha más műfajokba csöppenek, a Színművészeti Egyetemen Fischer Ivánnal dolgoztunk együtt a Poppea megkoronázásán, amely az első operák egyike, még nem a kiforrott zenekari hangzással, de már az operákra jellemző dallamvilággal. Tanáraink is azért vették elő, mert ez megvalósíthatónak tűnt prózai színészekkel is. Ebben Nérót énekeltem, igaz nem az eredeti hangfekvésben, de nagyon elragadott maga az opera világa, az a kifejezésmód, az a koncentráltság, pontosság, amit igényel. Nem irigylem az énekeseket, mert mindezt végigvinni, mindenre és mindenkire, partnerekre, zenére, karmesterre figyelni, a szereppel azonosulni, igazán nem egyszerű. Most is figyelgettem, hogyan keresgélik a színészi kifejezés lehetőségét, amitől ez az előadás több lesz, mintha csak elénekelnék, pedig már az sem könnyű?

Ez az évad számodra kihívásokkal indult a Csokonai Színházban, hiszen az Istent a falra festeni című előadással rendezőként is debütáltál. A produkció Tar Sándor A mi utcánk című novellafüzérén alapszik, miért éppen ez indított el a rendezés felé?

Nagyon hiteles világ ez. Amikor elolvastam, egyből megfogalmazódott a gondolat, hogy színpadra ültessem. Ugyanakkor fontos, hogy nem Tar Sándor művét dolgoztam át, hanem egy Tar Sándoron alapuló történetet alkottam, az ő miliőjéből kiinduló színpadi művet hoztam létre. Az alap persze nagyon fontos, hiszen ezek a megkeseredett és nagyon szépen, már-már harmonikusan leírt lélek-nyomorok valóban léteznek. Viszont míg Tar Sándor világában inkább stagnálnak ezek a sorosok, addig mi megpróbáltuk megkeresni azokat a pontokat, ahol mégis kibillenthetők, vagy elmozdíthatók. Hol van az vajon ebben a mélységben, ahol mégis látszik valami kiút? Furcsamód az empátiáján és a humorán keresztül a Tar Sándor-novellákban is benne van a remény, és úgy gondolom, a darabban is. A remény, az örök várakozás, hogy az ember mindig akar valami jobbat, mindig keresi a boldogságot.

Az mindig nagy kérdés, hogy megfeleltethető-e valamilyen módon a színpad kívánalmainak a regény, vagy a novella?

Nem volt célunk megfeleltetni a színpadi művet és a prózát. Ez a szereplőkre is igaz. Felhasználtam például a neveket, mert ha nem is beszélő, de nagyon karakteres neveket talált az író, volt, hogy egy-egy jellemvonást átvettem, de olyan is, hogy egy férfira testáltam át egy eredetileg női figura tulajdonságait. Egy regénynek eleve más a formája, a párbeszédek helyzete is más, mint egy színdarabban. Tizenhat ember van a színpadon, egy párbeszéd alatt egy-egy szereplő percekig nem kap szót, de addig is léteznie kell ebben a miliőben. Azért is szeretem inkább novellafüzérként emlegetni az alapművet, mert abban a nézőpont változik, mindig egy másik ember szemszögéből látjuk a történéseket. A színpadon ez másként jön elő, folyamatosan az egész közösséget látjuk, még akkor is, ha egy-egy pillanatra kiemelkednek ebből emberek, örömök-bánatok, epizódok.

Érdekes, hogy Hajdú Szabolcs legújabb filmje, a Délibáb is éppen egy Tar Sándor-műből indul ki. Mit kínál föl az író világa, ami miatt úgy érezhetik az alkotók, hogy ez a levegőnkben van?

Lehet, hogy van valamilyen állandó szomorú aktualitása, de a darabban nincsen aktuálpolitizálás, nem rajzolunk kultúrtérképet sem. Nem akarjuk nagyon maivá tenni. Az embertől lesz maivá a Rómeó és Júlia is, vagy egy görög dráma is. A cél inkább az emberek felmutatása, és a legfontosabb, hogy bár megsüllyedt állapotok és facsart lelkek vannak, mégis a remény ott húzódik a sorsok mélyén. Ez a remény azonos Szophoklésznál, Shakespeare-nél és Tar Sándornál is. Nem politikai, vagy kulturális értelemben, hanem emberi vonatkozásban kell megtalálnia a nézőnek azt az aktualitást, amin el tud gondolkodni.

A színház már tavaly elindított egy tematikus vonalat, amelyben az előző évadban a görögök, most pedig a középkor és a kereszténység került fókuszba. A színészi munkáid hogyan kapcsolódnak ehhez a tematikához?

A tematika keresése szép és nemes gondolat, de azért természetesen nem terjeszthető ki az egész évadra.  Az én szempontomból viszont érdekes, hiszen az említett rendezésemben az Isten keresése, a hit, a remény megtalálása a központi kérdés, miközben a Prokofjev-operában éppenséggel az ördögöt játszom. Erre következik majd A Mester és Margarita februárban, után pedig A chioggiai csetepatéban lesz majd feladat. Sokszínű, változatos munkát kínál nekem ez a tematika.

A Nemzeti Színházban is vendégszerepelsz több előadásban. Színészként hogy látod, beválik Vidnyánszky Attilának az az elképzelése, hogy a vidéki színházak produkciói rendszeresen szerepelnek a fővárosban, és fordítva, így egyfajta folytonos mozgás alakul ki a társulatok és a művészek között?

Színházi emberként úgy gondolom, nagyon jó, és fontos a kapcsolat fenntartása. Ebben a szakmában mindig nagy élményt jelentenek a találkozások, ilyen például a POSZT is, ahol jó összefutni olyan kollégákkal, akik az ország másik végében vannak. Ezeket az emberi-szakmai kapcsolatokat nagyon fontos életben tartani, hogy ez folyamatos élő, lüktető valami legyen. Színészként is kell az, hogy hiteles rendezőkkel találkozzunk, hogy új partnerekkel játsszunk, új impulzusokat kapjunk. Ezek az alkalmak feltöltődést adnak, egy kicsit kinyitunk, nagyobb rálátásunk lesz a szakmára. Bármennyire közhelyes, jó elmenni, mert utána nagyon jó visszajönni. Ezért fontosak ezek az átjárások, mert nem süppedünk bele a szokásos dolgokba, mozgásban tartja, frissen tartja az ember gondolkodását, lelkét, szellemét. Ez az átjárhatóság egyaránt fontos nekünk, a fővárosiaknak és ugyanezt látom a határon túli színészeken is.

Debrecenbe rögtön az egyetem után szerződtél, amikor Vidnyánszky Attila idekerült, és bár az osztálytársaid nagy része azóta elszerződött innen, te maradtál, illetve maradtál egy évvel ezelőtt is, amikor ismét vezetőváltás történt a színházban. Miért ragaszkodtál Debrecenhez?

Az a szerencsém, hogy az életemben előforduló változások idején nem jó és rossz, hanem mindig két jó között kellett döntenem. Általában nagyon sokat szoktam rágódni egy-egy döntéshelyzetben, most mégis azt érzem, nem tudtam volna rosszul dönteni. Akiket választottam, azok mellett viszont nem kényszerűségből, hanem hittel maradtam, és ez a legfontosabb. Csak azt tartottam szem előtt, hogy teljes odaadással tudjak dolgozni. A Nemzeti Színházba is nagyon szívesen megyek, Vidnyánszky Attilával dolgozni számomra mindig felfrissülés, nagyon jó élmény, most az ő rendezésében decemberben műsorra kerülő Isten ostora című darabban próbálok, de ugyanolyan szívesen teszem a dolgom itt is, mivel Ráckevei Anna és Gemza Péter előbb volt barátom, mint igazgatóm és művészeti vezetőm. Egyébként nem ragaszkodom Budapesthez, szeretem és emberléptékűnek tartom Debrecent, jólesik itt lenni. Az egyetem negyedik évében szerepeltem egy Tankcsapda-klipben, ezt bizonyára sokan ismerik. Így amikor idejöttem, éppen az volt a furcsa, hogy bár nem vagyok debreceni és még egyetlen darabban sem láthatott a közönség, mégis mindenki ismert, főleg a fiatalok, megállítottak az utcán. Azóta sok minden történt, sok előadás készült, de jó érezni, hogy azóta is szeretnek. Most például a rendezésemmel kapcsolatban kapok pozitív visszajelzéseket. Ez azért jó, mert bár nem látnak ebben a darabban a színpadon, de tudják kötni a nevemet, arcomat a rendezéshez is. Azt hiszem, szinte romantikusan szépen épült a kapcsolatom a debreceni közönséggel.

Ungvári Judit