A Chloe pont ilyen film, és korántsem csak a benne szereplő leszbikus szexjelenet miatt. Az egész filmből süt ugyanis az ?ahogy azt Pistike elképzeli?-érzés, ami egy pornófilmben nemhogy elfogadható, de direkt elvárt, ám egy önnön mélyenszántóságát minden képkockán kétszer vastagon aláhúzó, művészi művészfilmtől mégis kissé röhejes. Csak a kezdet a sírva nevetősen buta, férfirendezők filmjeiben mégis megszokott kurva-eszménykép, miszerint a prostituált egyrészt örömmel végzi munkáját, mert így lehetősége van arra, hogy csodás találkozások részesévé váljék, másrészt természetesen ő is csak az igaz szerelmet keresi, és ha úgy adódik, egyetlen szempillantás alatt meg is találja. (Tegyük hozzá, hogy
Atom Egoyan hitelességtől messze elrugaszkodott, végletesen elitista filmjében, ahol nincs se étterem, se szálloda ötcsillagosnál rosszabb, ahol még a zenés klub is a felső tízezeré és ahol a budipapír is arany intarziás márványtartón található, a kurvát is call-girlnek hívják.) Csak ez után az egzisztencialista örömlány után jön a dolog sava-borsa: a szexi feleség, aki eszkortlányt fizet a férjének, hogy kiderítse, megcsalná-e őt a férfi, és aztán nyilvános helyen (szinte) maszturbál, amikor a kurva érzéki beszámolót ad a férjjel megélt kalandról; a fiatal, hamvas call-girlbe beleszerető és vele vad szexuális kalandba keveredő, még mindig tüzes családanya; meg az egész családot felpróbáló végzetasszonya. A pizzafutár lány, aki megkérdezi az ajtót nyitó fiatalembertől, hogy ha ilyen tágas a nappali, akkor a hálószoba is nagy-e, mert esetleg megnézné közelről, és egyébként is meleg van, levenné hát a ruhákat is, vagy a stewardess, aki véletlenül a jóképű másodkapitány ölébe önti a whiskyt, és épp elkezdi egy selyemkendővel letörölgetni onnan ? ezek bár nagyon hasonlítanak a Chloe szereplőire és eseményeire, de legalább zsigerien őszinte filmek szereplői, és semmilyen tekintélyes filmrendező nem bújtatja őket holmi túlesztétizált, a fals csillogáson túl kongóan üres keretbe.
Egoyan filmje egyébként remake, egy Nathalie? című francia film felesleges újraforgatása ? az ilyesmit illik megjegyezni, de az az igazság, hogy semmit nem számít, mivel nincs a Chloe-ban az ég adta világon semmiféle újdonság semmilyen más filmhez képest sem ? lásd a fenti közhelyek garmadáját és a helyhiány miatt fel nem sorolt, unalmas filmes-forgatókönyves sablonokat. Az egyetlen, ami hozzáadhatna bármit is a minden ízében ismerős filmhez, a csattanó lenne, miszerint igazából semmi nem is úgy van, ahogy van, legfeljebb úgy lesz, de az is csak hasonlóképpen ? az sajnos minimális dramaturgiai érzékkel a film közepe tájékán előre kitalálható.
Ha tehát nincs, ami értéket adjon a csacskaságokhoz, legalább van, ami még elvesz belőle: az első számú jelentkező Chloe, azaz a Mamma Mia!-ból ismert Amanda Seyfried, akinek minden tehetsége abban rejlik, hogy akkora a szeme, mint az ólajtó, valamint közepesen rosszul tud Abba-dalokat énekelni, de sajnos utóbbira most nincs szükség. Így maradnak a nagy szemek és a még azoknál is jelentősebb méretű, gyakran mutogatott keblek ? másra e sok feladat mellett nem futotta. Vagy ott van a feleség, Julianne Moore, akinek igen gyenge szerepet írtak, igen kevés színészi lehetőséggel ? a művésznő ehhez mérten is teljesít, ami voltaképpen nem nagy csalódás, bár tény, hogy egy hozzá hasonló volumenű színész akár meg is menthette volna a haldokló szerepet. Hasonló cipőben jár a férj, Liam Neeson is, akire pont annyira összetett szerepet osztottak, hogy egy tehetséges orángután is csak kéthavi betanítás után tudta volna eljátszani.
A több mint harminc éve a pályán lévő Atom Egoyan új filmje egy szenvelgő elsőfilmestől is gyenge bemutatkozás lenne.
