- 1983-ban indult a zsámbéki színház. Hogyan kezdtétek el a szervezést, hogyan fogalmaztátok meg a céljaitokat?
Mátyás Irén: - Úgy kezdődött, hogy idejöttem népművelőnek és a férjem (Bicskei Gábor) költözött velem. Ösztönösen tudtuk, amit ma már a stratégiai menedzsment és tervezés nevű tantárgy címszó alatt tanítanak, hogy nem elsősorban pénz kell, ha az embernek jó ötlete van, hanem tudni kell, mi a küldetés. Egészen sajátos motiváció volt a Zsámbékon található templomrom, mert pont a gótikus épület lényege maradt meg belőle, és nem olyan, mintha le akarna omlani, hanem mintha úgy csinálta volna meg valaki, hogy sokkal világosabban feltáruljon a gótikus szerkezet. Egyértelműen az épület adta az ihletet a szabadtéri színházhoz, és amikor néhány éve a bázisra költöztünk, attól féltem, hogy a célomat fogom elveszíteni. A XIII. század eleji kortárs művészetnek ebből az építészeti alkotásából világosan következett az, hogy bárminek, ami ott történik, annak a mostani kortárs művészet legjavához kell kötődnie. A tartalom, a cél azóta sem változott.
- Valóban furcsa, hogy azóta sincsenek habkönnyű nyári darabok, amelyek révén nagyobb bevételre lehetne szert tenni.
- - Tudtuk, hogy hiába volna rá igény, ennek a templomnak a méltósága ezt nem engedi meg. Amikor izgalmas kísérleti előadásokat hoztunk vidékről a nyolcvanas évek elején, azok a templom mellett még kaptak egy töltést, így azok sem unták, akik év közben esetleg nem néznek ilyen darabokat. A bemutatók finanszírozására kitaláltuk, ami ma már nem újdonság, hogy a készülő programfüzetben bemutatkozik egy vidéki város, és az ottani vállalkozások reklámozhatnak benne. A pénz meg rögtön tovább görgött, mert ebből fizettük ki az előadást, de a művészeknek itt kellett dolgozniuk egy héten keresztül, így itt költötték el a fizetésüket, és így forgott vissza a kultúrára fordított összeg nagy százaléka a helyiek zsebébe.
- Miért nem szerveződött nagyobb fesztivál?
- Mert ez egy kicsi csendes település, ahol jól lehet dolgozni, és a nézőnek is jól eshet, hogy nem tömegbe érkezik, hanem egy napot kirándulással, múzeumnézéssel tölthet el, a végén meg láthat egy különleges előadást. Amikor a helybeliek látták, hogy a vendégek keményen dolgoznak az előadásokon, még jobban el tudták fogadni a messziről jött embereket. Kedvenc történetem a kilencvenes évek egyik aszályos nyaráról, hogy épp az abc-ben álltam sorban szombat reggel és előttem ketten beszélgettek, hogy nagyon kéne a gazdáknak az eső. Amikor észrevették, hogy ott állok mögöttük, rám néztek, és azt mondták: de nem szombat este, mert akkor előadás lesz a romnál. Természetes része lett az életüknek a színház, mint az uborka a kertben.
'95-től lettünk Zsámbéki Nyári Színház néven hivatásos szabadtéri színház. Akkor már kaptunk pénzt pályázati úton is, mert volt valami kísérlet a támogatási rendszer megváltoztatására. Ennek megfelelően saját előadást kellett létrehoznunk, így szélesedett a profilunk.
- Hogyan alakultak ki a nemzetközi kapcsolatok?
- A férjem amatőr színjátszással foglalkozott a hetvenes években és a népművelési intézeten keresztül kapcsolatba került határon túli, magyar nyelvű amatőr színjátszókkal is (az 1985-ben elhunyt Bicskei Gábor emlékére tartják ma is a Határokon túli magyar amatőr színjátszók fesztivált - a szerk.). Akkor sokat jártunk Zentától Sepsiszentgyörgyig a határon túl, és így ismertem meg az ottani hivatásos színházakat is, bennük Bocsárdi Lászlót, Vidnyánszky Attilát etc. Ők úgy emlékeznek, hogy a magyar közönségüket Zsámbéknak köszönhetik, mi pedig azért lehetünk hálásak, hogy megismertük egy másik ország színházi kultúráját, színházi eszközeit. Rajtuk keresztül jutottam el a bukaresti színházi élethez és tettem fel a kérdést, hogy mi történik a román színházakban, és miért lehet ez érdekes nekünk. Így került ide rendezni például Beatrice Bleon, akivel közösen készítettük a legendás Mester és Margarita-előadást. Fontosnak tartottam, hogy együtt dolgozzanak román és a magyar színészek. A románokat lenyűgözték a jó magyar kollégáik és meg akarták fejteni, hogy mit tudnak, de fordítva nem volt ez így.
- Az évi két-három szabadtéri bemutató és a jó szakmai visszhang ellenére 2000-ben rendesen megnehezítették a dolgodat.
- A szakmából senkinek nem jutott eszébe, hogy itt színházigazgatóként gürcöljön helyettem. Ám, aki színházon kívüli, annak úgy tűnt, hogy az én művelődési ház- és színházigazgatói pozíciómba jó volna beleülni. Zsámbékon akkor olyan típusú önkormányzati képviselőtestület volt, ahol szerették egymást pozícióhoz segíteni az emberek. Kiírták a pályázatot, de mindenképp másik embert akartak. A felháborodott szakma és a szakértői bizottság ellenében simán meghozták volna a döntést, ha nem indult volna a faluban egy erőteljes népmozgalom. Aláírást gyűjtöttek, kiálltak mellettem a helybeliek, elérték a jelenlétükkel, hogy maradjak. Ma sajnos ugyanez folyik Sepsiszentgyörgyön a Bocsárdi Lacival, ahol még az a tragikus mondat is elhangzott, hogy jobb lenne, ha román volna a polgármester, mert még annak a számára is világos volna, hogy az egész ország életében fontos színházat nem kell bántani.
Közben mindenhol meg akartak akasztani, elkezdődött az üldöztetésem, ami miatt menekülési útvonalakat kellett kiépítenem. Simon Balázs rendezővel román-magyar közös pályázatot nyertünk a Kultúra 2000 projektben. Mi voltunk az elsők, akik magunk nyertük és szerveztük is a projektet. A szegény település szegény intézménye ott állt 180 000 euróval, és nem is volt elvárható az önkormányzattól, hogy megértse, miért kell a művelődési ház villanyszámláját neki fizetnie. Innentől folyamatos pénzügyi ellenőrzést kaptunk, de volt két helyi sváb asszony, gazdasági vezető, aki olyan precízen dolgozott, hogy a belső ellenőrök soha nem találtak hibát. Szenvedtek sokat, de nekünk sem volt egyszerű. Egyértelmű lett, hogy más szervezeti formát kell találnunk, és más helyet, mint a rom. Ekkor jött képbe 2002-2003-ban az állami tulajdonú Rakétabázis.
Van egy tematikus, nemzetközi fesztiválunk is minden évben, amely, egy, a világban éppen sokat játszott darabot mutat be több verzióban. (Az első a Don Quijote volt, idén a Médeia.) 2002-ben a háború témája köré szerveződtek a bemutatóink, így találtuk Simon Balázzsal a katonai bázist, ami abszolút alkalmas arra, hogy akár dél-kelet európai színházi központ legyen belőle. Vonzó telek, összközműves, szép fekvésű, és ezeket könnyen felfedezik lakóparknak. 16 ilyen bázis volt Pest környékén (többek között az etyeki filmgyár is ilyen telken épült, miután ledózerolták az eredeti épületeket), egyikből sem lett közhasznú intézmény.
Hidegháborús gyerekként irtózom a fegyverektől, de ehhez képest mára hadtörténeti szakértővé képeztem magam, mert sikerült az első magyar XX. századi műemlékké nyilváníttatni a helyet, amelynek azóta Műemlék rakétabázis a neve, és található benne egy komoly hadtörténeti múzeum. Az Európa Tanácsnak volt egy állásfoglalása, miszerint műemléki védettség alá kell helyezni a XX. századi építészeti emlékeket is, erre hivatkozva próbálkoztam, és kész csoda, hogy sikerült.
'97-ben hoztuk létre a Zsámbéki Medence Idegenforgalmi Egyesületet, amely most megkapta az Államkincstártól a területre a kezelési jogot úgy, hogy közérdekű célra hasznosítja. Ez az intézményi forma megfelelőnek bizonyult ahhoz, hogy ne rombolhassa szét senki kénye-kedve szerint, amit mi felépítünk. Így, ha mondjuk nyerünk a Nemzeti Fejlesztési Terv pályázatain, egyszer talán Zsámbék történelmi központját is helyreállíthatjuk - mi magunk.
