Művésznek a tükör – A Rorschach Image című kiállításról

Gyerekként imádtam, amikor a rajzórán véletlenszerűen temperapöttyöket nyomtunk a lapra, amin félbehajtás és összedörzsölés után izgalmas, szimmetrikusan tükrözött pacák jöttek létre. Ezeket aztán pillangónak, veszekedő medvéknek, kisnyuszinak vagy bármi másnak láthattuk. A játék izgalmát a tükrözésnek és a véletlennek a képalkotásba emelése adta. Hogy mi az a Rorschach-teszt, azt akkor még nem tudtam. 

A tükrözéssel való játék nemcsak számomra volt izgalmas: a fotó- és képzőművészek is előszeretettel trükköznek a tükörrel.

Csak annyi a különbség, hogy míg az én pacáim végül a kukában landoltak és örökre feledésbe merültek, az ő játékaikból nagyszerű műalkotások születtek. A Dubniczay-palota három különálló terében most páratlan válogatást láthatunk belőlük.

A Rorschach Image című kiállítás a svájci pszichológus halálának századik évfordulója apropóján az elmúlt ötven év magyar fotómunkáiból válogatva mutatja be, hogy egy művész számára hogyan tágítja ki a képalkotást a szimmetriával és a tükrözéssel való játék.

A földszinti térbe lépve különös zaj csapja meg a fülemet, egyből el is indulok az irányába. Az énekhangot és a beszédet egyszerre idéző zengés Maurer Dóra Triolák című kísérleti filmjének hangja. A képmező három vízszintes sávra van felosztva, amelyek horizontálisan, egymással nem szinkronban mozognak. A zsibongó hanggal együtt kicsit megszédítik a nézőjüket, aki megpróbálja összerakni az egyes elemeket, megkonstruálni belőlük a valóságot. Ám amikor rájön, hogy ez képtelenség, a térérzete teljesen felborul, a látvány pedig inkoherenssé válik, és csak a mozgás marad állandó. Ez őrületes zavart kelt benne.

Ami jó is, hiszen így a kiállítás többi munkáját már ebben a talán kissé hasadt, zavart, de mindenképpen kitágított tudatállapotban lehet befogadni.

A teremben olyan fotók szerepelnek még, amelyek a tükörkép fogalma révén az önelemzés kérdését helyezik előtérbe. Pinczehelyi Sándor testének egyik és másik felét tükrözve hozta létre XYZ című képét. Ez nemcsak a test destruálásáról szól, hanem a Ki vagyok én tulajdonképpen? kérdést is felteszi, hiszen a különféle tükrözésekből létrejövő testek nagyon eltérnek egymástól. Míg nála a tükrözés szabályos, addig Perneczky Géza Reflex című sorozata a tengellyel való játékkal szürreális szituációkba helyezi az önarcképet. Ujj Zsuzsi négy képből álló, Önarckép című sorozata a hiányról és a jelenlétről szól oly módon, hogy alakját tünékenyen, viszont duplikálva jeleníti meg. 

A földszinten olyan munkák is láthatók, amelyek a valósággal kapcsolatos képi viszonyokat és meg nem feleléseket tárják fel.

Bak Imre Tükrözés című munkái például az eredeti kép elforgatásával és duplikálásával olyan látványt alkotnak, amely elsőre nem idézi fel a nézőben a valóságot, csupán esztétikailag érdekes képnek láttatja magát. Perneczky Géza Yes-No Concept és Concept like Commentary című fotói pedig egymás mellett azt sugallják, hogy míg az igazság könnyedén válhat hamissággá, ha más szemszögből nézzük, a művészet az aspektustól függetlenül mindig művészet. Palotai Gábor Emeletráépítés a kétezredik évfordulóra című munkáján vertikálisan négyszer egymásra montírozza a Hősök tere monumentális építményegyüttesét, és ezzel az emlékezetpolitika abszurditását fogalmazza meg.

A Rorschach Image második kiállítóterében frissebb munkák láthatók. Szerepel köztük néhány olyan is, amiknél a tükörre mint tárgyra irányul a figyelem, a tükröződést kiküszöbölve vagy megkerülve maga a tükröző réteg válik láthatóvá.

Czigány Ákos Speculum című sorozata például ilyen. A szálcsiszolt alumíniumlemezen készült színes fotónagyítások szilánkosra tört tükrök képeiként jelennek meg. Izgalmas ezek mellett látni Dobokay Máté Hommage à Simon Hantai című chemigramjait, amelyek Hantai pliage-ait idézik meg. A kamera nélküli technikával létrehozott kompozíciók éppolyan asszociációs játékokat indítanak el a befogadóban, mint a klasszikus Rorschach-táblák. Lehet, hogy ezek is alkalmasak lennének a személyiségjegyeink elemzésére annak alapján, hogy épp jégvirágnak, mikrobáknak vagy kaleidoszkópnak látjuk a kialakult mintázatokat. 

A megszűnő humanizmuseszmére utal a test deformációját, töredékességét hangsúlyozó sorozat, Gerhes Gábor Danse Macabre című fotói. A montázsokon az alkotó addig redukálja a testét, hogy felismerhető marad ugyan, mégis újféle asszociációkat indít el a nézőbe. Így már nemcsak emberi figuraként, hanem bábuként, papírmaséalakként, origamiformaként is látjuk.

Németh Hajnal és Beöthy Balázs Néha Hajnal, Bárhol Balázs című sorozata a gender fogalmát hozza előtérbe. A képeken egy adott helyszín jelenik meg szimmetrikusan kettéválasztva. A képek két térfelén megjelenő női és férfi figura pedig a nemi szerepek különbözőségére és az azokhoz való sztereotipikus hozzáállásra mutat rá.

Zalavári András Plane Tree Allée című sorozatának egyik fotója furcsán tágított, a tükrözés és a torzítás eszközével pergolaszerűen megkonstruált utat mutat, ami paradicsomi tájba vezet. A Balaton I–II. című kép úgy láttatja a tavat, mintha szétvált volna, mint a Vörös-tenger. Ezek a munkák a torzítás eszközével zavarossá és valószerűtlenné teszik a természeti tájat, miközben kitágítják a teret és összetömörítik az idő dimenzióját. 

A Rorschach Image a harmadik szinten teszi fel az i-re a pontot, ugyanis Szabó Dezső Copy című sorozata itt és most látható teljes egészében.

E kamera nélkül készült alkotások tényleg olyanok, mint a Rorschach-képek, bár kicsit bonyolultabban készülnek, mint az én egykori temperapacás képeim. A széria két dipthicon- és két triptichonrészén túl 18 önálló táblából áll. A fekete háttér előtt megjelenő fehér formák a röntgenképek vizuális világát idézik, de szimmetriájuk folytán a kozmikus tájaktól a mikroorganizmusokig bármit beléjük képzelhetünk.

A két triptichont leszámítva mindegyiknek egy-egy szimmetrikus folt az alapja. A háromtagú művek kör alakú formák lenyomatai, így ezek szabályosabbnak, jobban megkonstruáltnak mutatják magukat. A művek az eredeti és a másolat problematikáját is megfogalmazzák, valamint felteszik a kérdést: vajon képnek nevezhetjük-e a véletlenszerűen keletkezett festék- vagy tintafoltot? Miért művészet Szabó Dezső sorozata, és miért nem voltak azok én temperapöttyeimből létrejött absztrakt pacák vagy miért nem az a Rorschach-tábla?

A Rorschach Image című kiállítás június közepéig látható a veszprémi Dubniczay-palotában.

Fotó: Áfrány Gábor

#Veszprém