Ha valaki azt állítja, hogy többé-kevésbé megértette a filmet, miután megnézte azt: téved ? vagy még inkább: hazudik. Igaz, a hazugság megbocsátható, hiszen a néző csak nem akar hülyébbnek tűnni, mint mások, akik szintén azt állítják, hogy értettek belőle valamit ? például a cannes-i filmfesztivál zsűrijének tagjai (akik e filmnek adták az Arany Pálmát). A Boonmee bácsi? kohézió nélkül egymás után illesztett képsorai ? sőt néha csak képei ?, minimális, de még így is zavaros cselekménye(i) ugyanis nem, hogy megnehezítik, de egyenesen elutasítják a megértést. Félreértés ne essék: a megértés nem feltétlenül szükséges, abban az esetben, hogyha amit látunk, erősen hat az érzékeinkre (például szépségével), ha rettentő hangulatos, és ha nem tűnik minden második eleme szimbólumnak. A Boonmee bácsira viszont ezek közül egyik sem igaz ? bár a hangulat nyilván a befogadó habitusának kérdése, a képek vagy fel-felbukkanó gondolatok pedig éppenséggel nem csúnyák, csak nem kiemelkedően szépek.
Boonmee, az idős farmer régóta vesebetegséggel küzd, s ő is tudja, hogy közeleg a halála. A halálos betegséget megérzik a szellemek is, így Boonmee-t meglátogatja tizenkilenc éve halott felesége és fia is, aki évekkel ezelőtt eltűnt ? most kiderült, hogy azért, hogy majom-szellemmé váljon testben és lélekben egyaránt. Eddig a pontig úgy tűnik, a film ideális mindazoknak, akik érdeklődnek életnek és halálnak az európai gondolkodásmódtól eltérő felfogása iránt, de nem elégednek meg a könyvesboltok ezotéria-szekcióinak blődségeivel: Boonmee például saját betegségét a rossz karmával magyarázza, ami származhat abból, hogy túl sok kommunistát ölt meg a háborúban, de éppenséggel abból is, hogy nagyon sok bogarat taposott el a farmján. Apjáról pedig a legnagyobb természetességgel jelenti ki a hasonlóan hétköznapi kérdésre válaszolva ? hogy meglátogatta-e őt halála után ?, hogy az öreg nem vált szellemmé. Így az sem meglepő, hogy szinte semmilyen fennakadást nem okoz a halott feleség feltűnése sem az utolsó vacsora asztalánál, és a majomalakban visszatért fiútól is csak annyit kérdeznek: miért növesztette meg ennyire a szőrét.
A lassacskán csordogáló cselekmény azonban eztán többször megszakad, például egy hercegnő történetének kedvéért, aki a vízben saját ifjúkori tükörképét látja. Őt megszólítja egy harcsa, aki csodálja a nő szépségét, a nő pedig rendkívül heves közösülésbe kezd a hallal, remélve, hogy az majd átváltoztatja őt szebb önmagává (sajnos nem tudjuk meg, hogy így lesz-e). Később pedig Boonmee egy furcsa monológja közben a Thaiföld véres múltjára utaló háborús fényképek váltják egymást a vásznon; Boonmee halála után pedig egy szerzetes és Boonmee egyik rokona kisétálnak egy szobából, ahol ennek ellenére ottmarad tévét nézni a szerzetes és a rokon is.
Mindezeket elnézve a cannes-i bölcsektől elmaradni nem akaró kritikusok hajlamosak arról írni, hogy a film életről és halálról, ember és állat karmikus kapcsolatáról beszél ? de az igazság az, hogy a Boonmee bácsi? nem beszél ezekről, pusztán csak mutat életet, halált, állatot és embert, gyakorlatilag anélkül, hogy ezek bárhogyan is rezonálnának egymásra (hacsak nem valamely túlontúl mély értelmű szimbólum hivatott létrehozni a kohéziót). És persze ott a film címe, amely alapján hihetjük, hogy például a halas jelenetet Boonmee idézi fel, és egyik szereplője az ő egyik korábbi inkarnációja ? de erre semmi nem utal, sem verbális, sem nonverbális jelek, sem a cselekmény, sem a vágás. Hasonlóképp bele lehet látni sok mindent a háborús fényképekbe is a reinkarnációt kedvezőtlenül befolyásoló múlttól az élet és halál ellentétpárjáig ? de még ha lenne bármi okunk ilyesmit odaképzelni, akkor is tény, hogy mindezt pár fényképpel kifejezni sem nem elegáns, sem nem ötletes dolog.
Nem segíti a műélvezetet a meglehetősen lassú tempó sem. Persze a lassúság nem egyenlő az unalommal, ám itt az egyébként is nehézkes ritmust megtörő részek ? mint a vesetisztítás minden egyes lépésének bemutatása (az infúzió elhelyezésétől a csövek kibontásán át a leukoplaszt letépéséig) vagy egy eleddig ismeretlen férfi percekig tartó zuhanyozásának dokumentálása ? a legkevésbé sem tűnnek átgondolt és főképp indokolt rendezői eszköznek, amely elhessegetné az öncélúság vádját. Így hát a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire nem szolgál rá, hogy hosszas gyakorlás után egy levegővel és hibátlanul felidézzük a címét akár álmunkból felkeltve is.
