A haldokló spanyol köztársasági milicista, a háború utolsó áldozataként Lipcsében lelőtt amerikai, vagy a kopaszra nyírt, megszégyenített francia asszony, akinek egy megszálló német tiszttől született gyermeke, a vízből, ágyúzás közben készített, döbbenetes hatású képriport a normandiai partraszállásról mind egy bizonyos Friedmann Endre felvételei, akit a világ Robert Capa néven ismert meg.
Rövid, kalandos életének legnagyobb részét konfliktusokkal teli helyszíneken töltötte. Korán elhagyta Budapestet, Bécsbe, Berlinbe, majd Párizsba ment, már 19 évesen lefotózta Trockijt, amint dán egyetemistáknak tart gyújtó hangú előadást. Regényírónak készült, de türelmetlensége, az izgalmas pillanatok iránti vonzódása a század egyik legnagyobb fotográfusává tette. Az ő nyomán indul el azóta is minden valamirevaló riportfotós szerte a világon. Megjárta a spanyol polgárháborút, a Japán által lerohant, forradalom előtt álló Kínát, Mexikót, végigfotózta a második világháborút, aztán a rá következő években gyökeresen átalakuló Szovjetuniót, Közép-Kelet-Európát és Izraelt, egy rövid, háborúmentes időszakban Párizsban Henri Cartier-Bressonnal és más neves fotósokkal együtt megalapította a Magnum fotóügynökséget, majd Japánba és onnan Indokínába ment. Utolsó képén francia katonákat fotózott, akik aknakeresőkkel vonulnak egy vietnami mezőn 1954-ben, egy május végi napon, a következő percben rálépett egy taposóaknára és a fekete-fehérből már csak a fekete maradt.
Egy levelében azt írta, "a háború fényképésze legjobban munkanélküli szeretne lenni". Végignézte a világ több nagy menekültáradatát Európától Ázsiáig. A '30-as évek végén, amikor Csang Kaj-sek a japán előrenyomulást úgy tartóztatta föl, hogy átvágatta a Sárga-folyó gátját, és ezzel kétmillió ember lett földönfutó, Capa az eseményt végigfényképezve megsejtette, hogy Európára is hasonló hontalanság, menekülés és rettenet vár. Ott volt mindenütt és ő volt a legjobb. Az ő fotói tudják a legpontosabban megmutatni, hogyan találkozik a háború az egyes emberek életével, milyen a rettegő tömeg és milyen a bátor önfeláldozás, az elszánt vágy szabadság és igazság iránt. Kevés kivétellel nem jelentős politikusokat fotózott, hanem kisembereket, akik a hátukon cipelték a világpolitikai konfliktusokat, egyszerű katonákat és civileket. 1945 márciusában nem Hitler maradék katonáit fényképezte, hanem egy német asszonyt, aki gyerekeivel együtt egy gödörbe ásta be magát, hogy túlélje a végjátékot.
A mestersorozat kétszáz darabja az életmű minden fontos állomásából mutat képeket, ezekhez néhány családi felvételt mellékel Capa fiatalkorából. A vásárlással a magyar állam régóta húzódó hiányt pótol, de hogy milyen kimenetellel, az még most sem egyértelmű. Robert Capa öröksége nem csupán fotópapíron él: a felvételekkel együtt Magyarország jogot kapott egy Robert Capa Fotográfiai Intézet és Oktatási Centrum létesítésére is, de nem tudni arról, hogy ez hol lesz, ki működteti, milyen forrásból és hogyan. Az is kérdés, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumba került gyűjtemény miért a Ludwigban mutatkozik be és miért nem az a Kincses Károly fotótörténész foglalkozott az anyaggal, aki a téma legjobb értőjeként évek óta küzd a XX. század magyar származású, külföldön világhírűvé lett fotósainak itthoni megismertetéséért. Mindenesetre a Ludwig után tizenhárom vidéki városba viszik tovább a kiállítást, és ezzel Robert Capa képei a magyar kultúra részévé válnak. Ha az örökséggel jól tudunk gazdálkodni, mód lesz arra, amit Capa életében sohasem csinált: végre taníthat is.
