Szüts Miklós jó festő, ezt persze tudjuk, de ötletei is vannak. Megtalálta például Dorli Lamart, idehívta Párizsból, hogy Schubert-dalokat énekeljen a Winterreiséból. Dorli Lamar hangja még most is a fülemben van, pedig áthurcoltam magammal a városon, átmentettem a villamospótló és a tülekedés koradélutáni zaján, az üresen pöfögő sárga turistabuszok előtt, amelyekben néhány fásult kínai várta a Nádor utca végét, hiába. Nem ilyen útra való volt ez a hang, ilyen értelmetlen városi koratavaszba, amelyet legfeljebb a kutyák és a kamaszok vesznek észre, a hirtelen porosodó, de még szinte áttetsző zöld levelekkel. Ámbár ha az ember túl sokáig banki ügyintéző, könyvelő vagy muzeológus, akkor valószínűleg már úgyis mindegy neki.
 |
De a Bartók 32 szűk koporsóterében, amelyhez gyorsan hozzá lehet szokni, mert szinte rákényszerít a koncentrációra, és amelynek a faláról a hang egyenesen az ember lelkébe ugrik vissza, Dorli Lamar hangja úgy hatott, hogy azt gondoltam: csak Goethének volna szabad élni. Nekünk, romantikusoknak - és én gyanítom, hogy Szüts Miklós is az, különben hogyan venné észre a pusztuló falakban a romantika sötétebb oldalát -, szóval nekünk, akiknek Goethéhez képest az utazásnak jóval szerényebb élménye jutott, be kell érnünk az út felvillanó képeivel. Alighanem nagy a különbség egy konflis és egy Volkswagen keltette utazás impressziója között, de Szüts Miklós képeit nézve és Schubertet hallgatva mégis a romantikus tájképfestők ugrottak be, még a Poros út is. Ennek az impresszionizmus határszélén álló fülledt, meleg képnek persze annyi köze van a jelen kiállítás kortárs lírai modernségéhez, mint Szütsnek Munkácsyhoz általában, a párhuzamot mégsem érzem kulturális nyaktörésnek. Egy festményből néha előbukkannak az akaratlan ősök ecsetvonásai.
Mi tehát a különbség az utazókép és a tájkép között? Merthogy Szüts Miklós képeit utazóképnek mondanám. A tájkép statikus műfajával szemben ott van benne a látványt életre hívó, majd megsemmisítő mozgás, ennél fogva az ideje is más, mert az utazás élményének a szekvenciáit, amelyekből majd a kép lesz, az út és az idő aránya határozza meg.
Szüts Miklós téli utazóképeinek futurizmusa, amelyről tudjuk, hogy nagy mértékben támaszkodik a fénykép emlékezést segítő mechanizmusára, a mozgásnak és az időnek az ilyesfajta kezeléséből eredően a filmszerűség benyomását kelti, miközben az enyészpont és a centrális perspektíva szabályainak betartásával a klasszikus tájképfestészethez kötődik.
Az összehajló fák közötti szabad égbolt barbizoni szem logikájának való, de itt vége is van a derűs párhuzamnak, mert a fagyos téli szürkületben az autó reflektora nem sok színt tör föl a nyirkos úton, mint ahogy Szüts Miklós is jó régen száműzte festészetéből a barbizoni barnákat.
 |
Nagyon kortársi élmény egyedül lenni a fekete kanyarban az útjelző felvillanó pirosával a hóesésben, és nagyon érdekes, hogy hogyan lehet látni ezt a lírai magányosságot egyszerre a fotós és a festő szemével. Azért is szeretem az akvarelleket jobban, mert ezt a kettős látást, az átélt mozgás dinamikájával jobban vissza tudja adni az akvarell hirtelensége. Elképzelem, hogy legalább a havazás pöttyeit kicsit könnyebb kézzel csinálta, hogy ez a pettyegetés jó játék volt. A kilenc akvarellből összerakott végfal ide készült, a Bartók kiállítására, és szép súlya lett.
A tájkép, ez szintén hagyomány, portré is. De hát nekem rögeszmém, hogy Szüts Miklós mindig portrét fest, azért helyettesíthetők be olyan könnyen a városképek a csendéletek, a tájképek a városképek helyébe. Ha már megvan, a meggyőződés megtalált alakja kevésbé lényeges. Csak ahogy romlik a világ, az ember hajlamos egyre feketébbnek látni a szürkét, és egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy az utak láthatólag nem vezetnek sehová.
Vigasztalódjunk Schuberttel.
