A Lear király tárgya először is a minden(ség) ? semmi problematika. A Bulandra előadása már látványában is erősen hordozza ezt: a színvilágában is többszörösen megjelenik az ártatlan-semmi fehér ? Cordelia kiviláglik mindenhonnan. A földszín az előadásban megjelent Szegény Tamás színe, aki, mintha utolsó erejéből tűzparancsot adna, mondja a parancsolatokat feketébe öltözött símaszkosok közt bukdácsolva. A díszlet színei is ebből a földszínből valók. A fekete az erőt, a hatalomhoz való tartozás szándékát jelzi. Szinte mindenki feketében van: a szereplők sokféle eleganciával viselik ezeket az öltönyöket, persze akár hűvös, akár dinamikus férfiakat jelenítenek meg a színésznők ezekben a ruhákban, adott figurákhoz ez csak a külső segítség, mert az alakok elsősorban színészetből épülnek: pontosan kidolgozott a jellegzetesen férfias mozgásokból, hanghordozásokból, ritmusváltásokból. Különös, de ezeket mindenki a maga módján végezte el ? a szembeötlően nőies szereplők semmivel nem voltak kevésbé férfiasak, mint az alkatuknál fogva kevésbé nőiesek ? magától értetődő volt a ?férfi?. Az előadás képileg persze alapvetően időtlen: felvillannak benne múltbéli, jelen és jövőbeli képek (utóbbiak hangulatilag az atomháború utáni filmek buckalakóinak világát idézik fel). A díszlet semleges kortalansága mellett a ruhák kortársi idézetek ? akár a csuklyás terrorista ruhák, akár a kommandósok öltözéke, akár a ?keresztapás? fekete öltöny-napszemüvege.
Az előadásról való pontos beszédnek a másik akadálya, hogy gyanúm szerint ezt az előadást képtelenség idegen nyelven nagyobb veszteségek nélkül befogadni. A Lear király ugyanis a beszéd problémájáról, a nyelvi mértékekről (is) szól: a népmesei ?melyik lánya szereti jobban a királyt? szóhasználati, sőt filozófiai dilemmáról szól, másfelől pedig arról, hogy meddig ér a hatalmi szó.
A tér mindenesetre gyönyörűen mutatja az irányt: szinte egy pillanat alatt átlátható, de tartalmilag olyan gazdag, hogy mégis folyton visszatér az ember szeme, mert újabb és újabb viszonyba kerül a szöveggel, a játékkal. A tér (a világunk) mintha valami történelmi csúcskorszakból (az emberiség, a kultúra bölcsőjéből, Egyiptom világából) vezetne át a vasbeton romokhoz. Stilizált gázai-övezetben vagyunk, a közönség a tér két oldalán, a tér egyik végén egy piramis bejárat: lefelé (a sírkamrák felé) is van járás, és felfelé, az építményre is, szemben pedig a leomlott falakon át, ahol ki tudja, mi vár. Nyilván mindig megvan az értelme, ki honnan jön, merre megy ? a szavak, szándékok iránnyá váltak: a tér megteremtette a keleti színházakhoz hasonló rendszert.
Lear története az emberiség őstörténete, az erdő-királya sztori: felnőtt a következő generáció, már helyzetben kellene lennie, ám a felmenők nem akarják észrevenni magukat, sőt hatalmukat, pozíciójukat az utódaikkal szemben védelmezik. Az előadás azonban nemcsak a címszereplőről szól, hiszen ezt már nem egy korábbi rendezés is megmutatta, ez egy világtragédia. Lear és Gloster, a két apafigura úgy generáció, hogy egyik sincs tekintettel a saját gyermekeire. Mindennél fontosabb számára a külvilág, a ?politika?. Ijesztően nyilvánvaló, hogy Goneril és Regan is ilyen tökéletes majdani uralkodóknak ígérkeznek (Az elején a két lány celebként tárja a világ elé aparajongását, a mában vagyunk shakespeare-i materiál görlökkel). Az aktuális generációból pedig Learhez hasonlóan bánik gyerekeivel, felnőtté válásukról sehogy nem vesz tudomást Gloster sem, pedig ő a szelídebb alak ? ezért szükségszerűen a vesztes is ? és már itt is vagyunk néhány erős nietzschei állításnál. Aki mélyebben gondolkozik, tudja, hogy soha sincs igaza, tehet, vagy ítélhet, ahogy akar.
