Nem mintha a Szász János rendezte előadás egy korszakról próbálna mesélni. Vereckei Rita ruhái és a rendező tervezte díszlet különböző korokat megidézve időtlenítik a cselekményt. Az első három felvonás egy sokféle, különböző évtizedekből származó tárgyakkal és bútorokkal telezsúfolt szobában játszódik. Mintha a Prozorov-lakás sajátos átjáróház lenne; a maga fizikai valójában éppúgy, mint szimbolikus értelemben. (Miként a zenei válogatás is több irányzatot és stílust idéz meg ? csak innen igen egyértelműen válik ki a Millió rózsaszál?).
Sok jelenet épül apró ötletekből, a szereplők szövegben kevésbé nyilvánvaló viszonyait kibontó színészi gesztusokból, érdekes megfigyelésekből, finom poénokból. Ám e részeket nem egyszer hosszan elnyúló jelenetek, jelenettöredékek váltják, melyeket sem rendezői, sem színészi szempontból nem sikerül tartalommal megtölteni. Amilyen sokat mondanak az egyes szereplők helyzetéről, érzelmeiről, lelkiállapotáról olyan apróságok, ahogy Anfissza megállás nélkül tesz-vesz, mintegy keresztülgázolva a többiek dialógusain, ahogy Versinyin első megérkezésekor egyenruhában feszít, katonásan lép be, miközben kezében reklámszatyrot lóbál, ahogyan Kuligin Mását keresve idegesen toporog afölött a takaró fölött, mely alatt neje fekszik, ahogy Olga egy rosszalló pillantása és ideges mondata nyilvánvalóvá teszi Kuliginhez való viszonyát (és még hosszan sorolhatnám a példákat), olyannyira sikertelenek az érzelmi kitörések, az őszinte szenvedélyek megnyilvánulásának jelenetei. (Különösen áll ez Csebutikin részeg monológjára vagy Irina kiborulására; ott, ahol Szász egy markáns vizuális ötlettel segíteni tudja a színészeket - mint például Mása és Versinyin utolsó találkozásánál -, rögvest tartalmasabbnak tűnik a jelenet.) Az ötletek közt is van olyan, ami kevésbé működik, amit a rendező menet közben elhagy ? így például a felvonásváltásokat, szerzői utasításokat közlő, filmszerű keretet.
De talán még az üresjáratok ellenére is kirajzolhatnának a gazdag részletek egy eredeti, markáns koncepciót, ha létrejönne az erőteljes, a játék széttartó rétegeit egységessé tenni képes atmoszféra. A látvány aprólékos kidolgozottsága, a tudatos zeneválasztás nem elegendő ahhoz, hogy eggyéforrassza a stilárisan eltérő rétegeket. A játék eklektikája nem tűnik magától értetődőnek; a realisztikus, stilizált és finoman szürreális játékszintek nem vegyülnek természetesen egymással. Ez nemcsak a jelenetekre, hanem egyes színészi alakításokra is igaz: a reálszituációkból építkező alaptónustól éppúgy elüt Bognár Gyöngyvér (Natasa) jól felépített, önmagában meggyőző, ám egyértelműen stilizáló-karikírozó játékmódot követő alakítása, mint Ádám Tamás (Csebutikin) hangsúlyozottan teátrális (s e nemben sem kifejezetten sikeres) szerepformálása. A színészi alakítások többségét a tudatos szerepépítés jellemzi, de az ensemble játék keretei közül ritkán válnak ki igazán erőteljesen egyes sorsok, nemigen ráz meg az elrontott életek keserűsége. S noha szinte mindenkinek vannak szép pillanatai, valóban jelentős alakítás nem látható a színen. A három nővér közül Danyi Judit Olgája üt el leginkább a szerepkonvencióktól; szépsége teljében levő, határozott, dinamikus nő, aki mintha észre sem vette volna, úgy ment el boldogsága mellett. Ám e ?diagnózis? kimerül a Kuliginhoz fűződő érzelmek kifejezésében, így nagyon hamar befejeződik a legidősebb nővér története. Magyar Éva Másája tapasztalt, okos nő, aki finom öniróniával viseli sorsát, s ugyanilyen finom fájdalommal és reménykedéssel éli meg Versinyinnel való kapcsolatát is. Következetes, pontos szerepértelmezés, kifejező mimikával, apró gesztusokkal megtámogatva, de ahhoz, hogy igazán hatásos, felkavaró lehessen, valószínűleg szükséges lenne egy-két zaklatottabb, expresszívebb, kevésbé finom eszközökkel élő jelenet. Trokán Nóra Irináját először nyalókával szájában látjuk, szeleburdi, az élettől még sokat remélő kislányként, hogy végül hideg, érzéketlen kirakatbabaként búcsúzzunk el tőle. Igen egyenetlen az alakítás: a kislányosság erőltetett, az érzelmi kiürülés, a szeretetképtelenség ábrázolása jóval pontosabb. Andrej szerepét Lengyel Tamás kissé egysíkúan játssza, az első pillanattól az utolsóig a figura érzelmi kifosztottságát, szerencsétlenségét hangsúlyozva (pedig a rendezőnek alighanem fontos lehet a szerep: az előadás elején, amolyan mottóként Andrej elmondja a negyedik felvonásbeli, végtelenül keserű monológját ? ám ettől elüt az előadás alaptónusa, Andrej pedig nem válik meghatározó szereplővé). Dunai Tamás Kuliginként pontosan eltalálja azt a hangnemet, amellyel a tanár szándékos vaksága, okoskodásba burkolt butasága már-már nem realisztikusan, de még nem egyértelműen elemelve, stilizálva ábrázolódik. Igen markáns, ám szükségképpen egytónusú alakítás születik így. Az egy tónus többek játékára is igaz: Csémy Balázs (Tuzenbach) alakításában a naiv idealizmus, Portik Györffy Andráséban (Szoljonij) a szeretethiányból fakadó frusztráltság ábrázolása dominál. Fazakas Géza Versinyinként igen eredeti figurát hoz: amorális kisvárosi Don Juan helyett érzelmeit gyermeki módon megélő csodabogarat. Érdekes elképzelés, s még az is érthető lenne, hogy ez a Mása vonzódik ehhez a Versinyinhez, de arra, hogy a többiek miért veszik komolyan ezt az alakot, s miért áll ott a hierarchiában, ahol, nemigen van magyarázat.
