- Hogyan állt össze a Nagyon jól vagyok, lszi ne keress! csapata?
- Szeretek állandó emberekkel, barátokkal dolgozni. Először a régi táncosaimat kerestem meg, Kántor Katát és Domokos Flórát, az újakkal, Arany Virággal, Dányi Viktóriával és Tonhaizer Tündével pedig megtaláltuk egymást, tudtam róluk, hogy szívesen dolgoznának velem. Szirtes Attila fénytervező is mindig nagyon fontos személyiség a darabjaimban. Sajnos, az a mai napig feldolgozhatatlan számomra, hogy Szabó Csongor nincs az országban, jelenleg Koppenhágában táncol, a Danish Dance Theatre nevű együttesnél, akikről lenyűgöző videókat láttam, előtte pedig Londonban dolgozott egy évig, nagyon hiányzik.
- Hogy zajlottak a próbák?
- A Goliban és a SÍN-ben próbáltunk, mindkét helyszínt nagyon kedvelem, a SÍN-ben a tornyot különösen, bár elég hideg volt télen. De például ott szereztük a padunkat is, az előadás egyetlen kellékét. Nagyon intenzív és nagyon kellemes próbafolyamat zajlott, és az számomra is igazán tanulságos volt, hogy nem kell félni az ismeretlen táncosoktól, az új helyzetektől. Én eddig az a koreográfus voltam, aki mindig mindent kicentiz előre, de most általam eddig nem használt módszereket is kipróbáltam, például megkértem a táncosaimat, hogy kész mozgáselemeket szerkesszenek újra, vagyis az én mozdulataimhoz hozzáadódott az ő kreativitásuk is. Három hónapig próbáltunk, szeptembertől novemberig, minden nap, nagyon koncentráltan. A régi táncosaim persze profik, de Arany Virágnak és Dányi Viktóriának is - akik pedig még csak húsz körül vannak, és ez az első igazán komoly munkájuk -, elképesztő munkamorálja van, nagyon lehetett velük dolgozni.
- Az elején mit tudtál a darabról?
- Szerettem volna visszaadni az akkori állapotomat, tehát inkább egy adott érzelmi állapotból indultam ki, nem formai ötletből. Formailag csak annyi volt meg belőle az elején, hogy egy kispadon vetésforgószerűen váltsák egymást a szereplők, egymás utáni női szólókat képzeltem el, ez később azért átalakult. Általában sok időt töltök azzal, hogy megtaláljam a megfelelő zenéket egy-egy jelenethez, jelen esetben Balanescu zenéjét használtam, Hámor József segített a vágásában, aki már a Pillangó balladánál is közreműködött. Olyankor, ha készen vannak egyes koreográfiai egységek az adott zenéhez, egyszer csak egyértelművé válik a sorrendjük, és az is, hogy még mi hiányzik a teljességhez.
- Most először használtál szöveget a színpadon...
- Eredetileg úgy képzeltem, hogy valaki egyetlen mozdulatsorhoz kapcsolva mondja ezt az egy mondatot, de aztán szétosztottuk a szavakat. Sok helyzetgyakorlat kellett ahhoz, hogy a szavak ne hangozzanak hamisan. Tudod, igazán nehéz rögtön őszintén megszólalni a színpadon, de szép lassan bele lehet találni, hogy tisztán szóljon. Én voltam különben a kontroll, a "külső fül".
- A címbeli mondat, mely megszólal a színpadon, egyszerre jelenti önmagát és az ellenkezőjét is, de számomra inkább az ellenkezőjét. Ez akkor egy hazugság?
- Nem, ez inkább billeg, mindkettőt jelenti, az állítást is, a tagadást is. Sokan tragikusnak tartják ezt a darabot, de számunkra nem volt az, amikor lemennek a fények, a lányok mosolyognak, ez nem véletlen. Volt egy olyan elképzelés, hogy beviszünk egy pici békát, ugyanis nagyon sokáig még nem rögzítettük, hogy ironikus vagy líraibb legyen-e a darab, hogy poénra vesszük-e vagy sem. Végül amellett döntöttem, hogy líraibb legyen, és csak apró gegeket tettem bele, olyan apróságokat, melyek talán csak nekem viccesek, lehet, hogy sokan észre sem veszik őket. Viszont a béka, amit végül kihagytunk, azért volt nagyon esélyes, mert a mesékből indultam ki, fontos volt nekem az a világ.
- Olvastad Marie-Louise von Franz könyvét, a Női mesealakokat?
- Igen, pont ez a könyv volt az egyik forrásom. Viszont a próbafolyamat kedvenc meséje egy Benedek Elek-mese volt, A rózsát nevető királykisasszony. Ez egy olyan királykisasszonyról szól, akinek rózsák peregnek a szájából, ha nevet, gyöngyök potyognak a szeméből, ha sír, és arany terem a lába nyomán. Egy boszorkány féltékenységből, hogy az ő lányát vegye el a királyfi, és ne a rózsát nevetőt, kivájja a szemét és az árokparton hagyja. Egy parasztember találja meg, új szemet vesz neki, macskaszemet, végül pedig vissza tudja vásárolni az eredeti szemét is, és így, hosszas bonyodalmak után végül a királyfi elé kerül, aki rádöbben, hogy megtévesztették, és a boszorkány lánya helyett mégis őt választja. Engem gyerekként a mesék kegyetlensége nem rázott meg, felnőttként viszont igen. A másik fontos mesénk a Csipkerózsika volt, az alvás motívuma nagyon fontos a darab kezdetén. Ahhoz, hogy valami új kezdődjön, szükség van a várakozásra.
- Az antropológusok ezt liminális fázisnak nevezik. Ez egy időn és téren kívüli időszak, köztes állapot, határmezsgye, mely megelőzi a beavatást. Szimbolikus halál és újjászületés zajlik le ilyenkor.
- Ebben a darabban, ha nem is halálról van szó, de mindenesetre egy olyan időszakról, amikor rejtve van a lélek. Szeibert Katától, a jelmeztervezőnktől is olyan ruhákat kértem, melyek jelzik, hogy a szereplők elvarázsolt királykisasszonyok. Várakoznak, kényszerpályán vannak, már picit meg is vannak gyötörve - ezért olyan nemes anyagúak, de gyűröttek a ruhák -, és majd megszakadnak azért, hogy valaki vegye már őket észre igaz valójukban. Tudom, hogy a lányoknak akkor is benne van a mozdulataikban ez a mese a rózsát nevető királykisasszonyról, ha konkrétan nem is építettük bele.
- A Nagyon jól vagyok, lszi ne keress! hol látható a jövőben?
- Szeretnénk, ha menne a Tivoliban, és persze, örülünk, ha bárki hív minket.
- Mik a legközelebbi terveid? Több lábon állsz még?
- Nem, ha arra gondolsz, hogy dolgozom-e még ügyvédjelöltként, nem, januárban kiléptem. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál a Rémségek kicsiny boltjának vagyok a mozgástervezője, és most készülünk egy márciusi fellépésre a Trafóban Arany Virággal, Dányi Viktóriával, Domokos Flórával és Lipka Péterrel. Ahol az álmokat foglyul ejtették..., ez lesz az előadásunk címe, ismétlődő álmokat szeretnénk megjeleníteni. Mivel a Trafóban, a Mini-a-Túrákon képzőművészekkel lépünk fel, Bársony Júliával, Bérczi Zsófiával és a HEPP Designnal, mi is a látványra koncentrálunk elsősorban, egy performance-szerű előadást szeretnék. Maximum egy-két bemutatóm van évente, nem szeretem siettetni a dolgokat, fontosnak tartom, hogy formanyelvileg időről időre megújuljak én is, a táncosaim is. A testnek szüksége van arra, hogy mindig átmossa valami új mozgásforma, én most a küzdősportokkal kacérkodom. Különben is, sokáig benne vagyok egy-egy darabom mozgásvilágában, azt az állapotot szeretem, ha már fizikailag szükségét érzem, hogy új darabot készítsek.
