Az alig két kilométer hosszú és átlagosan 300 méter széles szigetecske népessége soha nem volt nagy. A középkorban remeték lakták, egyszerre legföljebb négyen. Később halászok telepedtek meg rajta. Stratégiai jelentőséggel nem bírt (nem a nyílt tengeren, hanem a Rügeni-öbölben fekszik), ezért a haditengerészet sem érdeklődött iránta.
Bár a sziget 1949-től az NDK-hoz tartozott, még a keletnémetek 99 százaléka számára is ismeretlen volt. Ennek magyarázata, hogy a kelet-berlini kommunista vezetés az 1950-es évek végén zárt területté nyilvánította, és ott rendezett be magának exkluzív üdülőtelepet. Hivatalos elnevezése "az NDK Minisztertanácsának üdülőszigete" lett, ahová közönséges földi halandó nem tehette be a lábát. Még Erich Honecker is - aki előbb a Központi Bizottság egyik titkára, majd elődje, Walter Ulbricht megbuktatása (1971 március) után főtitkára volt - csak a feleségének köszönhetően vehette igénybe Vilm szolgáltatásait. Neje, Margot ugyanis közoktatási miniszterként tagja volt a minisztertanácsnak, s mint ilyen persze "magával vihette" oldalbordáját a szigetre.
Ennek neve amúgy szláv eredetű, és szilfadombot jelent. A putbusi gróf, akinek birtokát képezte Vilm a kései középkorban, 1527-ben az összes fát kivágatta, és eladta stralsundi kereskedőknek. Csupán 60 "hagyásfa" maradt meg közülük - azóta viszont új fajok vették birtokukba a parányi földdarabot. Elsősorban a vérbükk terjedt el a szigeten - egy ilyen fáról letört vastag ág a '70-es évek közepén csaknem agyonütötte az erdőben sétáló Honeckert. A greifswaldi tájkutató és természetvédelmi intézethez pár nappal később kemény hangú levél érkezett Berlinből, az alábbi kérdéssel: miként lehetne elejét venni hasonló veszélyes eseményeknek? A válasz rövid volt: ki kell vágni az egész erdőt!
Szerencsére erre nem került sor, sőt a szigeten háborítatlan élővilág alakult ki, hiszen a nyári hónapoktól eltekintve - amikor a miniszterek és családjuk 2-3 hetet töltöttek Vilmen - a terület egész évben lakatlan volt. E paradicsomi állapotra csak a német újraegyesülés nyomán a (volt) NDK-ba betörő kapitalizmus jelentett fenyegetést. 1990 tavaszán, amikor az utolsó keletnémet választások után még a vízcsapból is a "privatizáció" jelszó folyt, komolyan fölmerült Vilm eladásának a lehetősége.
Szerencsére ez nem következett be. Az NDK minisztertanácsa - immár Margot Honecker nélkül - utolsó ülésén, szeptember 12-én határozatot fogadott el a (végnapjait élő) ország nemzeti parkjainak létrehozásáról és védelméről. Ennek értelmében Rügen dél-keleti részét (a Putbus és Zirkow vonaltól az öböl felé eső területet) bioszféra-rezervátummá nyilvánították. Ezen belül pedig Vilm lett a legszigorúbb védettséget élvező övezet.
A Rügentől alig egy kilométerre fekvő szigetre ma naponta egy kis hajó jár át, egyszerre 20-30 kirándulóval a fedélzetén. Ők reggel jönnek, délután visszatérnek Rügenre. A szigetnek ma sincsenek állandó lakosai (az egykori miniszteri üdülőtelep házikói elhagyottan árválkodnak), legalábbis kétlábúak nem. Állandóan itt "lakik" viszont négy róka, harminc őz, egy borzcsalád a maga többgenerációs földalatti várában, több tucat csigafaj és 153 madárfaj. Újabban jégmadár is költ a szigeten, és ornitológusok az idei nyáron - hosszú évek óta először - egy fiatal rétisast is megfigyeltek Vilmen. Előtte az utolsó rétisast még a '80-as évek közepén üldözte el a szigetről a keletnémet kormány, amikor munkásai éppen a ritka ragadozó madár fészke mellett állították fel a nyugatnémet tv-adások vételét szolgáló 20 méter magas antennát.
