Saját hangjaink

A regényszereplők lingvisztikai teremtmények: a nyelvük, a retorikájuk által léteznek a regényben. Ezek a retorikák különféle észjárásokról vallanak, és ezáltal a hangzó tabló mentális körképet nyújt a szóban forgó korról. Závada Pál új műve beszédtörténelmi regény, beszédmódokon keresztül, akárha egy vastag, homályos, torzító rétegen át ábrázolja a kort.

 

A szerző narratológiai bravúrt hajtott végre azáltal, hogy elbeszélője, aki messzemenően nem azonos vele, nem rögzített, hanem folyton vándorol, mindig másból-másokból szólal, folyton belebújik valakibe vagy valakikbe. Az elbeszélő voltaképpen "a magyarság szelleme", mely mint ilyen nincsen, hanem különféle alakokon, illetve csoportokon keresztül kap hangot. Olyan polifónia képződik így meg, melyben egymással ellentétes, egymással vitatkozó és önmagukban is ellentmondásos, különféle regisztereken játszó szólamok kapnak helyet. Ami viszont az így kialakított polifóniát tartalmi szempontból - már amennyiben van mérvadó tartalma a diszkurzusoknak - a leginkább jellemzi, az egyrészt az idegengyűlölet, az antiszemitizmus és a rasszizmus, másrészt pedig a kritikai, problémaérzékeny és szolidáris gondolkodás.

 

Závada Pál új regénye szépirodalmi szinten az egyik legélesebb és legmeggyőzőbb kritika, ami a magyar társadalmi életet és közgondolkodást az utóbbi időben érte. A "magyarság" fogalmának, ennek a manapság sajnálatosan új erőre kapó, (ál)egységességével tüntető frázisnak a szépirodalmi eszközökkel történő dekonstrukciója és leleplezése történik meg ebben a műben. Ez a "magyarság" nevezetű, sokat emlegetett, bizonytalan fenomén ugyanis a regény tanulsága szerint csupán a kitalált és mondvacsinált ellenségképpel szemben képes tételezni önmagát, ez a fő tartalma és a vezérfonala. Ellenséget keres, fabrikál, és vele szemben aktivizálódik. Semmiféle egyéb egysége, koherenciája nincs. A bújtatott, ám erős irónia, sőt keserű szarkazmus, amellyel Závada a próteuszi elbeszélő szellem mögül, anélkül, hogy egyetlen szót szólna, stílus- és kompozíciós eszközökkel, a szerzői vonalvezetésével kifigurázza az (ős)magyar mentalitást, a "magyarság szellemét", az utóbbi évek leghatározottabb és legbátrabb politikai regényévé teszi az Idegen testünket.

 

Mert bár a kor behatárolt, a felidézett észjárások és mentalitások megfelelőit és variánsait a legmaibb jelenkorban is azonosítani tudja az olvasó, ez a ráismerés pedig kritikai jellegű. A szereplő diszkurzusok retorikája olyan, hogy a közhelyek, sztereotípiák, előítéletek, szóvirágok, a gondolattalan, ám hars mondatok, a hamis gondolatok kibuknak, és kiviláglik a beszéd tartalmának gyűlölettel, butasággal és rosszul megoldott komplexusokkal való telítettsége. Illetve ennek ellentéte is: a kritikai gondolkodásra és a segítésre való készség. Ezenkívül az is kirajzolódik, hogy a különféle diszkurzusok zavaros és zavart összjátékából végül a szóban forgó korban gyakorlatilag mi fakadt. Miféle nemzetsors, és mekkora tragédiák. A nyelv, a beszédmód elveszti ártatlanságát, nemcsak eszköz, hanem a gonosznak (és a jónak is) a közvetítője, kanalizálója.

 

Noha az Idegen testünk központi szereplője egy fényképésznő, főszereplői a körötte forgó férfiak, akik politizáló (nyelvi) lényekként lépnek föl, mely politizálás azonban a jelzett módon torzult. Ebből a szempontból Závada regénye a magyar férfikultúrának is kritikája, melyben a nemek és a nemzetiségek igazságtalan bánásmódban részesülnek. A halványabban jelzett erotikus és a harsányan kibeszélt politikai kontextus között a szerző teremt kapcsolatot. Az utóbbin van a hangsúly, a politika elnyom és félrevezet mindent, a nyelv pedig a gyilkosságok és pusztítások bűnrészese.