A színen öt téglatest alakú, mozgatható gyepszőnyeg, a háttérben hosszúkás asztal, mögötte reluxa, a jobb oldalon darts-tábla. Menczel Róbert díszlete szűkös teret hagy a színészeknek; ugyanakkor a szigetekként "működő" zöld területek variálásával könnyen alakítható a színpadkép (ágy, tárgyalóterem, vérpad stb.). A mozgás tehát általában visszafogott, ezért felértékelődik a gesztusok, a mimika szerepe.
Erzsébet figurája mintha Egri Katinak lett volna kitalálva: a negyvenöt éves uralkodó bőrébe bújva megdöbbentő érzékletességgel árnyalja annak jellemét. Érti és érzi azt a kilátástalan helyzetet, amelybe mintegy bebetonozódott; ismeri saját korlátait, és efölötti keserűségét beleoldja abba, hogy eljátssza kényszerű szerepét - némi cinizmussal, szarkazmussal és trágársággal fűszerezve. Erzsébetje nem illeszkedik a figuráról alkotott tipikus képbe: a kivégzések sorát elrendelő, bosszúálló despota helyett szabadszájú, érzékeny, intellektuális karakter. Társalkodónőjével, Letiziával (Verebes Linda) szembeállítva: ember az embertelenségben.
Majzik Edit Stuart Máriája az előadáshoz hasonlóan lassan "pörög föl". A kezdetben unalmas, leginkább csak a társalkodónőjével, Kennedyvel (Tímár Éva) gorombáskodó királynő nem kiforrott karakter, sokkal inkább több személyiség olvasztótégelye - ez a furcsa, vibráló bizonytalanság később beleépül abba az érett, halálra készülő nőbe, aki mégsem tud tragikusan meghalni.
Erzsébet és Mária szópárbaja, a sakkjelenet az előadás egyik legerősebb pontja. A világos királynő végül feláldozza magát, így lesz a partiból "sakk, matt - patt!"
Tímár Éva záró monológja sűrítetten tárja elénk mindazt a fájdalmat és kegyetlenséget, amit az előadás humora folyamatosan tompított. A fényben ülő, magányos figura konok gyásza azonban alapvetően idegen az előadás egészétől, így mintegy kérdőjelet tesz a történet mögé: lehetséges, hogy amit láttunk, mégsem csak játék volt?
