A magyar építészeti kultúra értékes: azt kellene követni, nem a nemzetközi divatokat

Pályáját jelentős épületek és időszakok jellemzik. 15 évig volt például a Vándoriskola vezetője, két évtizeden át pedig zebegényi főépítész.

Szerencsen is voltam főépítész, Zebegénybe pedig tíz év szünet után két éve visszahívtak. A főépítész szerepe szerencsére nem hatósági: ő tanácsot ad, és a polgármester vagy a képviselő-testület dönt. Ezért nincs igazán hatalma, hanem lelki-szellemi ráhatással tud elérni valamit, ha sikerül rábeszélnie a döntéshozókat, hogy amit mond, az fontos.

Ez ráadásul nagy fokú együttműködést feltételez a település vezetőivel, sőt akár a lakóival is.

Így van. Elsősorban a vezetőkkel, a polgármesterrel vagy a képviselő-testületi tagokkal. Természetesen mindig arra építek, ami helyben jónak tűnik. A helyi építtetőket, a lakosokat meg kell győzni, illetve alapvetően meg kell hallgatni, hogy mit szeretnének, és hogyan akarják működtetni. Arra épül rá az ember véleménye, az alapján tervez, rajzol nekik.

Van olyan emlékezetes történet, amire szívesen tekint vissza?

Zebegényben – és ez Krebsz Ferenc erőfeszítéseihez kapcsolódik, aki 16 évig volt polgármester – a főtér burkolatait a 2000-es évek elején sikerült kockakővel megújítani. Az aszfalt, beton és mindenféle töredezett, hullámos burkolatok eltávolítása után sikerült igazi főteret létrehozni, ami óriási eredmény volt. Azt, hogy a kábelek, amik a levegőben lógnak, mint egy gigantikus fregoli, valahogy a földbe kerüljenek, sok helyen még ma is szinte lehetetlen megcsinálni, vagy nagyon sok pénz kell hozzá. A főtéren Zebegényben is óriási, rácsos vastraverz oszlopok voltak, amelyeket a légkábelekkel együtt el akartunk tüntetni. Úgy alakult, hogy egy nagy földkábelt át akartak vinni a főtéren, és mivel az önkormányzati terület, az önkormányzatnak hozzá kellett ehhez járulnia. Azt mondtuk a szolgáltatónak, hogy hozzájárulunk, de csak akkor, ha az összes többi kábelt is lerakják a földbe. Az önkormányzatnak és a főépítésznek egyaránt észnél kell lennie ahhoz, hogy amikor – akár hirtelen – lehetőség adódik, meg tudják ragadni.

Hogyan fogadta, hogy Kossuth-díjas lett?

Óriási dolog, hogy valakik úgy gondolták, megérdemlem: nagyszerű és felemelő érzés. De úgy érzem, nem szabad, hogy megváltozzam emiatt. Mert ugye arra kaptam, hogy én eddig „ügyes” voltam, valahogy viselkedtem és cselekedtem – tehát akkor most miért legyek más? Megpróbálok ugyanúgy derűsen élni és örömöt találni a munkában, mint eddig.

A legszebb az, hogy Tokaj-Hegyalján, ahol már több mint harmincöt éve dolgozom, sokan gratuláltak. Úgy érzi az ember, hogy ők is magukénak érzik ezt a Kossuth-díjat. Amikor például a kőműves gratulál, és azt mondja, hogy nagyon büszke a díjra, az nekem már elég elismerés. Mindig biztosítom őket arról, hogy nem egyedül kaptam: ők is a részesei, hiszen a mi munkánkhoz megbízó kell, aki finanszírozza, és mesterek, művezetők, kivitelezők is, akik aztán megépítik a házat.

Noha Budapesten él, Tokaj-Hegyalja mint választott helyszín nagyon erősen jelen van az ön életében.

Nagyszerű emberekkel sikerült ott találkoznom, így aztán könnyen kialakult a kötődés. Az ember odamegy és feltöltődik: beszélget a kőfaragóval, a kőművessel, a polgármesterrel, a borásszal. Az országban rengeteg olyan hely van, amibe az ember építészként beleszeret, megpróbálja egy kicsit jobban megismerni, és olyan embereket találni a környéken, akikkel érdemes együtt dolgozni. Megesett, hogy egyszerűen csak bekopogtam egy polgármesterhez az egyik faluban, és azt mondtam: „Itt vagyok, és itt egy füzet, ezeket a házakat csináltuk eddig. Ha szüksége van építészre, szóljon.” Húsz éve dolgozunk együtt.

Mint a Vándoriskolát sokáig vezető építész hogyan látja: a fiatal építészek milyen helyzetben vannak? Minden terv számítógépeken készül: ez hogyan változtatott az építészi munkán? Ön hogyan szokott mostanában rajzolni?

Milyen most az építészet? Én nem rajzolok gépen, nem volt kedvem megtanulni. Valaki feldolgozza nálunk, amit géppel kell rajzolni, de megesik, amikor nincs erre idő. Egy-egy kisebb feladatot kézzel is meg lehet rajzolni. Nincs még olyan előírás, és remélem, nem is lesz, hogy úgy nem lehet engedélyt kapni, ha az ember kézzel rajzol.

Az emberi természet sok ezer éven keresztül nem változott olyan nagyon sokat, és szerintem alapjaiban ma sem más, mint egykor. A számítógépes rajzoláshoz szerintem úgy kellene viszonyulni, mint a ceruzához, mint eszközhöz. A szerencsétlen fiatal építészek nem találják a helyüket ebben a rendszerben. Túl sok az információ, a lehetőség, emiatt nem tudnak orientálódni. És ez a megrendelőkkel is így van. Annyiféle házat látnak a sorozatokban, az újságokban! Nem veszik észre, hogy az utca, a város házaihoz kellene igazodni, nem pedig spanyol vagy amerikai stílusú házat építeni melléjük. A magyar építészeti kultúra van olyan értékes, hogy inkább azt kellene követni, nem a nemzetközi divatokat.

Ahhoz, hogy egy építészben belül felépüljön a ház, éveken, évtizedeken keresztül a szabadkézi rajzot kell művelni, mert az a gondolkodás, a tervezés rajzi megjelenése. Úgy tapasztalom, hogy ha ez nincs meg, akkor nagyon nehezen tudnak házat tervezni a fiatalok. Látom, hogy nehezen is megy nekik, mert nem látnak térben, és úgy sokkal problémásabb elképzelni, kitalálni az épületet. Szenvednek, és talán ezért próbálnak az építészetben mindent leegyszerűsíteni.

Ezért van annyi kocka alakú ház?

Többek között ezért, meg a befektetők miatt is, mert ők meg azt szeretnék, hogy minden minél olcsóbb legyen. És van még egy tényező: a média az építészetben is az extremitást és a különlegességet preferálja, ami mögött esetleg nincs is semmi gondolat. Az építészek egy része számára a trendek követése a fontos. És ez a képzésre is nagy hatással van.

Az OssKár-díjjal próbálnak szemléletet formálni.

Azt a díjat nagyon fontosnak tartom. Ikonikus személyiség, Osskó Judit alapította, aki a magyar építészetért rengeteget tett az elmúlt negyven évben, a filmjeivel is. Össze tudta kötni a laikusok és az építészek világát. Az egyik általában nem lát bele a részletekbe, a másik meg túlságosan bezárkózik az elefántcsonttoronyba. Ráadásul az OssKár civil díj, ami óriási dolog. Azokat a házakat díjazza, amelyek szépek is, újszerűek is, és építik a környezetüket.

Wittmer-Besze Erika

Fotó: Nyirő Simon / MMA