Jó ideje már nem csak kapni, adni is akarok a színpadon

Színpad

35 évesen példakép, Kecskemét tehetségnagykövete lett a hazai musical világának kiemelkedő alakja, a Honthy- és Gundel-díjas Sándor Péter. Boldogtalan gyerekkorról, a színészi lét mozgatórugóiról és önfeledtségről beszélgettünk.

Sándor Péter. Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu

A díjat szülővárosodtól, Kecskeméttől kaptad. Hová, milyen polcra helyezed magadban?

Amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, az részben az életben maradást is jelentette számomra. 14–15 évesen identitásvesztett, szorongó, introvertált gyerek voltam. A kecskeméti amatőr színjátszó társulatban viszont átélhettem a színjátszás semmihez sem hasonlítható örömét; azt, hogy érzelmeket mondhattam vagy énekelhettem el a színpadon, ami a felszabadultság érzetét adta számomra. Mindig vártam a szerdát és a pénteket, amikor újra együtt lehettem a csapattal, és amikor erre gondoltam, színesebbnek láttam a világot. Ott kezdtem el kapiskálni, hogy a színház komoly felelősség, akármilyen darabról van is szó. Nem gondoltam, hogy én egyszer még bárkinek a példaképe lehetek, de úgy tűnik, hatással tudok lenni másokra. Persze bennem is működik az egó, az öncélú önkifejeződés igénye, de ma már sokkal fontosabbnak tartom, hogy edukatív céllal adhassak is az embereknek. És annak a tudatát, hogy talán jó úton járok, megerősítette bennem ez a díj.

A muzikalitásodra a kecskeméti Bolyai János Gimnáziumban derült fény. A színház varázsa hol ragadott magával? Mert a korai színházi élményeid Kecskeméten kifejezetten negatívak voltak.

Első próbálkozásra nem vettek fel a színművészetire, ami nagyon elkeserített. Kicsivel utána Kecskemét főterén szórólapot nyomtak a kezembe, amely zsoldoskatona-képzést hirdetett. Arra gondoltam, jelentkezem, hogy megnevelődjem, mert unos-untalan csak azt hallottam, hogy neveletlen gyerek vagyok, és úgysem fogom vinni semmire. A leendő katonai karrieremtől egy telefonhívás mentett meg: a Katona József Színházból hívtak, és felkértek Claude szerepére a Hair című musicalben. Ekkor találkoztam először a színházzal, és az első perctől fogva igyekeztem a nekem megszavazott bizalomra rászolgálni, az akkor még kezdetleges művészi tudásomból minél többet megmutatni. A színpadról lelépve olykor ellenségeskedéssel szembesültem, a kollégák néhány kivételtől eltekintve nem szerettek. 17 éves voltam, meg sem mertem mukkanni, szorongtam és kifejezetten féltem attól a közegtől.

Akkor miért jelentkeztél másodszorra is a színművészetire? Ezek az élmények hogyhogy nem vettél el a kedvedet a színjátszástól?

Bizonyítani akartam magamnak. Úgy akartam elmondani a monológomat, hogy minden szavát igaznak érezhessem, és ne azzal foglalkozzam, felvesznek vagy sem. És amikor elengedtem a valódi tét súlyát, sikerült is. Annyian és annyiszor mondták, hogy jelentéktelen senki vagyok és úgysem jutok be, hogy ez addigra szinte már belevésődött a lelkembe. Be akartam magamnak bizonyítani, hogy igenis érek valamit, és ki tudom fejezni az érzéseimet. Érdekesség, hogy két monológom közül az egyik az édesapámhoz, a másik az édesanyámhoz köthető fájdalmas gyerekkor emlékéhez kapcsolódott.

Amikor eljöttél az Operettszínházból, közel háromezren petícióban követelték a visszatérésedet. Mit gondolsz erről?

Egyvalamit megtanultam az életben: ilyen helyzetekben nem szabad harcolni. A színpadon viszont kőkemény elánnal és hittel kell dolgozni, és sosem szabad elfelejteni, hogy a színészet óriási felelősség. Többek közt azok iránt az emberek iránt, akik aláírták ezt a papírt, időt, energiát nem kímélve órákig álltak a színház előtt, eljöttek az utolsó előadásomra, és azt írták a posztamensekre, hogy „Szeretünk, Peti!”. Nehéz szavakba önteni, mit éreztem ott. Leginkább zavarban voltam, meghatódtam, és a ragaszkodásuk szeretettel töltött el. Megmondom őszintén, férfiasan, többször el is bőgtem magam. Ilyen szeretetözönre nincs felkészülve az ember. A fájdalomhoz hasonlóan az öröm és szeretet is képes letaglózni és szélsőséges állapotokat előidézni.

Sokszor emlegeted az eleve elrendeltséget. Ebben az életed mélypontjain is tudsz hinni?

Popper Péternek volt egy erős, számomra megragadó állítása, ami valahogy úgy szól, hogy végül minden ember ugyanoda jut el. Csak egy a különbség: van, aki szögesdróttal üti a hátát, és mindenféle utat bejár, míg a másik engedi, hogy a dolgok megtörténjenek vele. Én ez utóbbiban hiszek. Hány olyan film, sorozat vagy színdarab volt, amelyikre jelentkeztem, de még csak a meghallgatására sem juthattam el, aztán később óriási bukta lett belőle! Korábban egy-egy kudarc kapcsán mindenáron küzdeni akartam, de aztán a jövő bebizonyította, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett.

Gubik Petra Mercedes, Sándor Péter az ifjú Edmond Dantes szerepében. Fotó: Juhász Éva
Gubik Petra Mercedes, Sándor Péter az ifjú Edmond Dantès szerepében. Fotó: Juhász Éva / Operettszínház

Milyen szerepekre mondasz igent?

Mindig a megérzéseimre hagyatkozom. Persze voltak már rossz döntéseim, és azokból igyekeztem tanulni. De egyre kevesebb van belőlük. És ahogy az előbb részleteztem, nincs jó vagy rossz döntés, minden apró történet egy folyamat része. Egy a fontos: hogy önmagammal el tudjak számolni.

Mi hat rád inspiratívan? Milyen feladattól vagy közegben kapsz szárnyra?

A jelenben már csak maga a darab, mint amilyen például a Jekyll és Hyde volt. Ennek oka egyszerűen az, hogy a magyar kulturális életben hatalmas a széthúzás, a materiális, önző érdekek érvényesítése. Mivel én többnyire zenés darabokban játszom, számítanak a dalok is, de a legfontosabb az, hogy a szándékok és a gondolatok igazak legyenek.

Amatőr musicalstúdióban kezdted a szakmát, és most ismét amatőr színház egyik darabjában láthatunk: a Gyöngyösi Játékszín Jó estét nyár, jó estét szerelem című előadásában játszod a Fiút. Ezt miért vállaltad el?

Amikor hozzánk is betört a Covid, magánéleti útkeresésben voltam, és eldöntöttem, hogy zarándokútra megyek. Szükségem volt a csendre és a magányra. A határok lezárása miatt ezt csak itthon tudtam megtenni: Kőszegtől Nyíregyházáig 35 napon át 650 kilométert gyalogoltam. Épp Gyöngyös környékén jártam, amikor Gyurosovits-Petheő Csilla, a Gyöngyösi Játékszín vezetője egy beszélgetős koncert ügyében felhívott. Ők egyébként a legrégebbi, folyamatosan működő amatőr színtársulat, idén hetvenévesek! A zarándoklatom során csodás helyeken jártam, elképesztő lelki folyamatokon menten keresztül, és Csilla épp egy olyan pillanatomban keresett meg, amikor nagyon tudtam neki örülni. Azóta együtt dolgozunk, és az első megérzésem, hogy ez jó ügy, amelyben érdemes részt vennem, beigazolódott.

Amikor 15 évesen a kecskeméti musicalstúdióban elkezdtem játszani, az elsőrendű az volt a számomra, hogy lelki szinten meg tudjak mutatkozni, egy-egy dallal vagy színpadi játék szereplőjeként el tudjam mondani a bánatomat. És ezt megadta nekem a stúdió. Ma már az adni tudás élményét is megélem.

Bár én ugyanolyan tagja vagyok ennek az amatőr színtársulatnak, mint a többiek, megesik, hogy át tudok adni a tudásomból másoknak, ami brutálisan pozitív energiákat szabadít fel és jót tesz a darabnak. A kecskeméti és a gyöngyösi is rendkívül összetartó csapat: senki nem szúr hátba senkit, szeretet öleli át a közösséget. Mindkét társulatnál olyan emberekkel találkoztam, akik valamilyen problémájukat ebben a közösségben tudták maguk mögött hagyni, akárcsak én.

A sikert miben méred?

A siker számomra az, amikor szeretek egy darabot, és végig tudom vinni úgy, ahogyan elterveztem, vagy amikor érzelmet, örömet tudok kiváltani, és gondolkodásra késztetem a nézőt. A János vitéz klasszikus, lassan hömpölygő történetét felgyorsult világunkban nehéz átadni. De amikor mosolyokat és könnycseppeket látok az emberek arcán, mindig úgy érzem, hogy volt értelme.  

Ez mindenesetre az előadás végén többnyire nem látszik rajtad.

A színdarab végi önfeledt, nagy öröm számomra mindig is testidegen volt. Én egy-egy szerepbe részben fizikailag is belehalok, ezért örömködve kimenni és mosolyogni a tapsrendnél nekem egyszerűen nem megy. A közönségtalálkozók vagy a szabadabb lélegzetvételű történetek más esetek, azokon kellően felszabadult tudok lenni.

Vágó Zsuzsi és Sándor Péter az Elfújta a szélben. Fotó: Budapesti Operettszínház
Vágó Zsuzsi és Sándor Péter az Elfújta a szélben. Fotó: Budapesti Operettszínház

Őze Lajoson, Latinovitson és a többi nagy öregen kívül kikre tudsz példaképként tekinteni?

Bármelyik emberre, aki a munkáját önazonos módon, tisztességgel, szorgalommal, alázattal és felelősséggel végzi. Például nemrégen a villanyszerelőm munka közben összetörte a tévémet, aztán szó nélkül kifizette a kárt. Ez jó érzéssel töltött el, és megköszöntem neki. Nem a pénz esett jól, hanem az, hogy van még becsület és tisztesség. Számtalanszor előfordult velem, hogy az, akivel jó viszonyt ápoltam, a hátam mögött szemrebbenés nélkül elárult. És ez a színház világára kifejezetten jellemző.

Rengeteget tanulok a kisfiamtól. Az, hogy látom, hogy milyen becsületes és önzetlen, óriási pluszokat ad nekem.

Úgy érzem, a sérült gyerekekhez is természetesebben tudok közeledni, mint az átlag. Nem azt látom rajtuk, hogy sérültek, hanem hogy biológiai és lelki síkon sokkal őszintébbek és igazabbak, mint mi.

És a művészi világból kikre tekintesz példaképként?

Inkább alkotások vannak rám hatással, például a Moonlight vagy a Lion című film. De ha művészt is kell mondanom, Zsótér Sándort említeném, aki alapvetően meghatározta a színészi mivoltomat. Minden, amit a színészetről gondolok, tőle származik. Az egyetem első éveiben mindig azt mondta: „Figyelj, ne gondolj semmire, csak szárazon mondd el a szöveget.” Igaza volt, hiszen élettapasztalat nélkül nem lehet hitelesen átadni értékes és igaz gondolatokat.

Volt más tanítása is, amit egy-egy szerepedbe, megnyilvánulásodba beépítesz?

Igen: a „Figyelj a másikra!”. Tőle tanultam meg, mennyire fontos, hogy ne döntsem el előre, hogyan fogom mondani a szöveget. Kezdőként úgy tanulunk szöveget, hogy előre felépítjük magunkban, hol és hogyan hangsúlyozzunk. Ezen azonban túl kell lépnünk, és el kell jutnunk a következő lépcsőfokra, amikor képessé válunk a másik színészre is figyelni, és reagálni a színpadi gondolataira. A Gyöngyösi Játékszínben talán éppen ez kezdett el működni: azzal tudtam a legtöbbet segíteni, hogy nem én voltam a fontos, hanem ők.  

Ha már említetted a kisfiadat: egyszer azt nyilatkoztad, hogy ha tehetnéd, örökre gyerek lennél. Ezt miért mondtad?

Mert a gyerekek szeretete, öröme, önfeledt játékkedve bizonyos korig ösztönösen őszinte és magától értetődő. Még akkor is őszinték, ha haragszanak valakire, mert a ráncos homlok és az összehúzott száj mögött érezhetően ott van a szeretetük is. Mire felnövünk, sajnos kivesznek belőlünk ezek a tulajdonságok. Közel állnak hozzám a gyerekek, és jól emlékszem a saját gyerekkoromra is. Akkor talán még magát az életet is jobban tudtam értékelni, mint most, 35 évesen.

Sándor Péter. Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu

A benned már csak a hiperszenzitivitásod miatt is felgyülemlett stresszt hogyan vezeted le?

Olvasni nagyon szeretek, de azzal most eléggé el vagyok maradva. A sport a kezdetek óta  jelen van az életemben, intenzív lelki és testi terápia számomra. Edzés közben meditálni szoktam: mindig olyan zenét hallgatok, amilyen irányba a lelkemet tendálni szeretném. Betonozni vagy a kertemben tenni-venni például szerintem Mozartra és Chopinre a legjobb. Imádom a növényeket, szeretek életet adni, teremteni. Ha valaki megnézi a kis kertemet, láthatja.

A csendet szereted?

Azzal bajban vagyok, csak ritkán tudom elfogadni. Számomra a csend a zene. A színházban, ha élőzene van, gyakran megkérem a karmestert, hogy egy adott dramaturgiai pontnál figyeljen rám, mert nyomatékként a csendet fogom használni. A zenében a csend az egyik legmeghatározóbb.

Igaz, hogy ősztől újra láthatunk az Operettszínházban?

Igen, visszahívtak. Egyelőre kettőt kapok vissza a kilenc meghatározó főszerepemből. Az elmúlt hat hónap nehéz történései megmutatták, hogy kik azok az emberek, akik igazán mellettem állnak. Ők a nézők és néhány igaz barát. És ez így van jól.