Közönség és szakma egyaránt hivatalos volt erre a 12+3 jazzegyüttest felvonultató, három napos eseményre. Dresch Mihály, Babos Gyula és Szakcsi Lakatos Béla együttesei játszottak úgymond versenyen kívül, esténként, amire külön jegyet adtak ki, ezek mind egy szálig el is fogytak. Délután négytől hétig a Fesztivál Színházban, majd héttől az ún. Zászlótérben, a két nagyterem közti lépcsős folyosón léptek fel a bátorítandó tehetségek. A szándék nemességét a szimbolikusnak mondható délutáni jegyár is jelzi. Kiváló produkciók sorjáztak, változatosak, kidolgozottak, érdekesek, színvonalasak, de bátor alig egy-kettő volt köztük. Talán a Palota márványfalainak hidegsége, talán a rutintalanság tette, de miközben a tehetség mindig érezhető volt a színpadon, átgondolt, szépen kivitelezett dolgok szólaltak meg, az átütő erő hiányzott. Huszonéves jazzistáinknak nem kell lázadni (ki ellen is kellene?), a szving-korszak grimaszos keep smilingját sem sírom vissza, csak abban reménykedem, hogy adekvát produkció születhet enyhe mélabú nélkül is. Egyik legjobban hangszerelt és kiválóan megszólaló kvintettünk, Szolnoki Dóráék például játszottak gyors, vidám számot is, de a szóló imprók mintha egy másik dalba illettek volna, inkább lekonyuló, lassuló íveket mutattak. Nálam az instrumentális csapatok közül a pálmát az Oláh Szabolcs Quartett vitte el, de őket is csak kávé után tanácsolom (késő délután léptek fel). A gitáros-zenekarvezető kompozíciói mindig egész gondolatmenetet adnak, ívük van és karaktert mutatnak. Mester Dániel szaxofonosban méltó improvizáló társat talált, de Szabolcsról az a benyomásom, hogy szerénysége és illedelmessége kicsit visszafogja. Még így is ő volt a rekorder, mert mind a három nap fellépett, két másik zenekarban is közreműködött ugyanis. Dániel, úgy láttam, merészebb. Harmóniailag elmélyült, magas nívójú produkcióról van szó, a szerzemények pazarok. De semmi fiatalos harsányság, szemtelenség.
Különleges jelenség Harcsa Veronika, főleg friss kompozícióival. Maga írja az angol szöveget is, amit eléggé érthetően énekel el. Teljesen mai, ő már a Norah Jones utáni korban él. Színes, hangulatos, kislányos meg mesélős egyszerre, a "veszekedős dalban" egészen komoly díva, színészi erényeket csillogtat, bár színpadi mozgásban van még hova fejlődnie. Apróbb alulintonálások, és alig észrevehető bizonytalanságok ellenére igazán lebilincselő szórakoztatást látunk, ami nem kis részben a Blaho Attila zongorista vezette kísérő együttesnek is köszönhető.
