Sarjad a csíra - AZ ÉLET FÁJA

Az élet fája csak látszólag egy, valójában két film: az egyik egy ötvenes-hatvanas évekbeli, amerikai kertvárosi családi tűzfészket mutat be az átlagosnál tehetségesebben, mégis ismerősen, a szokványostól legfeljebb egy kicsit eltérve; a másik viszont belső monológokkal, imaszerű szövegekkel vagy szavak nélkül jeleníti meg az univerzum teljes ? elmúlt és leendő ? történetét, a világmindenség keletkezésétől a földi élet kialakulásán át a jelenig, végül pedig az idők végezetéig. Az egyikben egy ötfős család ? a szülők és három fiúgyerek ? néhány éve bontakozik ki, az álmait meg nem valósító apával (Brad Pitt), aki csalódását szeretetnek álcázott, csendes-félhangos családi terrorba fordítja; az emiatt dacos, dühös és keresztényietlen érzéseivel küzdő fiúgyerekkel; egy angyalian ártatlan és tiszta öccsel és egy elnyomott anyával ? végül pedig a ?jó? gyerek elvesztésével. A másikban nemcsak a gyász, de minden emberi érzés által felvetett kérdéseket próbálja helyre tenni az élet súlyát egyszerre növelő és csökkentő, grandiózus vízió.

Mert Terrence Malick új filmjében ? amely mindegyik korábbinál nyíltabban vállalja a metaforikusságot, vagy ha úgy tetszik, mindegyiknél ?elvontabb? ? korántsem egyértelmű mindegyik kép, jelenet vagy gondolat. A nem kronologikus történetvezetésű, inkább emlékszilánkokból építkező filmben az első, a gyerek halálát megidéző képsorok után következő, jó húszperces, monumentális és lenyűgöző képsor, amely az űrből, az ősrobbanástól indulva megy végig a földi élet kialakulásának lépésein (előrevetítve ezzel az egyén, a gyerekek fejlődése útját és módját), legalább két tökéletesen érvényes, ám egymással tulajdonképpen szemben álló értelmezést kínál fel. Sugallhatja az ember problémáinak kicsinységét, az ember porszem-létét is, amelyet csak a mindenség tükrében lehet vizsgálni ? de épp így jelentheti azt is, hogy az élet minden egyes aprósága egyformán fontos és hatalmas jelentőségű, hiszen része lehet ennek a kozmikus egységnek.

Épp ez az, amit miatt a film Cannes-ban Arany Pálmát nyert, és ami miatt a legtöbb kritikus az év filmjének nevezi: a csodálatosan nagyszabású, összművészeti élményt hordozó húsz perc a moziban megszokotthoz képest más csatornán kommunikál a nézővel. Nem jelentése van, hanem gondolatokat vagy érzéseket ébreszt; azaz nem egy adott válasszal szolgál a felvetett kérdésekre, hanem azt a választ hívja elő a nézőből, aminek a csírája amúgy is megvolt benne, ráébresztve ezzel az elrejtett, de saját gondolatokra. Az élet fájában nem az a lényeg, amit a vásznon látok, hanem az, ami ezáltal létrejön bennem. Ez pedig valóban unikum ? néhány évtizedenként készül csak hasonló mozifilm.

Csakhogy a két óra húsz perces film nem marad meg végig ezen a síkon; ahhoz képest, hogy a legkomolyabb kérdésekre, kvázi az élet értelmére mennyire egyedülállóan és találóan keresi a választ, és segít közelebb kerülni ahhoz, megannyi egyéb jelenete közhelyszerű, üres vagy leegyszerűsítő. Adott például rengeteg ék-egyszerűségű bibliai utalás, mint a minden előzmény, kifejtés vagy magyarázat nélküli jelenetben a bilincsbe vert rabokat vízzel megitató anya képe, vagy a Jób-történetre való folytonos, nem épp rejtett utalgatás. Meg az olyan butácskán egyszerű jelenetek, mint amikor Malick két dinoszauruszon (!) keresztül mutatja meg a könyörület öröktől való meglétét és fontosságát. Közhelyes és szűklátókörű az is, hogy az időközben felnőtt báty (Sean Penn) életét a legmodernebb felhőkarcolók üzleti birodalmában afféle borzasztó labirintusnak, kudarcnak láttatja (?ebek harmincadjára jutott a világ?, teszi hozzá szomorúan) ? noha az univerzum korábbi megidézésének fényében azt lehetne hinni, talán ilyen körülmények között is élhető értékes, jó élet. De rendkívül egyszerű Malick ? eddig is ismert, de most még inkább feltűnő ? merőben férfiközpontú, patriarchális világképe, amelyben az apa és a három fiúgyermek képviselik a világ minden fontos kérdését, az ő problémáik az emberek problémái ? hiszen e világkép szerint a férfi az univerzális ember, a nő pedig csak a másik.

Malick kritikusai mindig is azon vitatkoztak, hogy a rendező filmjei döbbenetesen mély filozófiát rejtenek minden jelenetükben és minden soruk mögött, vagy üres, közhelyes lufik csupán (mindazonáltal az előbbiek erős túlsúlyt képviselnek). Ahogy Az élet fájában elkülönül egymástól a klasszikus történetmesélő szál és a csodálni valóan egyedülálló, gondolatébresztő látomás, úgy különül el a filozófia és a lufi is. Csakhogy, ami különleges a filmben, az olyannyira az, hogy lehetne mellette akármi, azt már nem tudná igazán elrontani.