A majd' két évszázados múltra visszatekintő fadót talán egyetlen rossz énekes sem énekelte még - a saudadét, az örök elvágyódást, fájdalmat és egyúttal a boldogabb idők lehetőségét megéneklő műfaj garancia a zene szépségére. Persze milyen is lehetne az a zene, amelyet képpel úgy lehetne a legjobban szemléltetni, hogy egy portugál asszony áll az óceán partján, és a hajdan a portugálok által felfedezett, mára elveszített Ígéret Földje felé néz, arcán sós víz patakocskáját szárítja fel a soha el nem álló szél - hogy tengervízét vagy könnycseppét, nem tudni.
Ana Moura még a harmincat sem töltötte be, mégis már az egyik leghíresebb a műfajban: új lemeze dupla platina lett, első fadistaként lépett fel a New York-i Carnegie Hallban - és az összes jegyet eladták -, jelölték a műfaj legnevesebb díjára, és mellesleg játszott a világ minden táján. Nálunk is, a tavalyi Vidor Fesztiválon, nagyjából harmincszor annyi embernek, mint most, a Sziget Pécs2010 Amfiteátrumán, a lemenni készülő nap ilyen zenéhez illetlen fényében. Mégis úgy tűnt - egy idő után legalábbis -, hogy Ana is élvezi a koncertet, nem csak a maroknyi, egyre lelkesebb és lelkesebb néző.
Ana Moura nem csak életkora miatt tartozik a fado legújabb generációjához: milliméterről milliméterre elkészített imázsa, Hollywood fénykorát idéző, feltűnő eleganciája, úrinőhöz illő mozgása mind azonnal felismerhetővé teszik őt. Persze a lényeg nem ez, hanem rendkívül jól képzett mély, alt hangja, mellyel a műfaj minden obligát árnyalatát képes megjeleníteni - s még egy kicsivel talán többet is. Ez a hang maga a fado - Ana többször bizonyítja is ezt. Akár azt énekli (szép magyarsággal), hogy "jó estét, Budapest", akár a Rolling Stones No Expectation-ét (Tim Ries, a Stones szaxofonosának felkérésére), az rögtön magára veszi a fado eltéveszthetetlen és díszes ruháját.
A koncert eleje visszafogott, akár az énekesnő maga - teret enged a basszus-, akusztikus- és portugál gitárosnak is. Hiszen Ana Moura zenéjéről nem lehet azt állítani, hogy csak az énekesnőn áll vagy bukik: kísérő zenészei hangszereik mesterei, ők hárman képesek elérni minden hatást, amit el kell, nem csak a ritmust, de a dob beütéseit is képes érzékeltetni valamelyik gitáros - a portugálgitár-szólók pedig egyszerűen szépek, ahogy szép az is, amikor Ana a gitáros felé fordulva énekli a gitárról szóló számát, akárha vallomás volna.
Később oldódik a hangulat, az énekesnő megtapsoltatja, sőt megénekelteti a közönséget, a gyorsabb, szenvedélyesebb dalokat váltogatja a csaknem a capellákkal - kiderül, hogy nem csak az énekléshez, de a közönséghez is ért. A zene tiszta szépsége és a világos ellenére is magával ragadó hangulat együtt talpra állítja végül az addig ülő közönséget is, hogy úgy ünnepelje az énekesnőt, mintha tízszer ekkora lenne a létszám.
Amit egyébként kétségkívül megérdemelne Budapesten is a fado egyik ragyogó csillaga, Ana Moura.
