Súlytalanul nehezedik rám az Isten

Hogyan indult a pályád?

A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumba jártam, és már akkoriban részt vettem különféle rajzi előkészítőkön: a Budai Rajziskolában Fábián Noémi, a NaN-Artban Nagy Gábor és Nádas Alexandra foglalkozott velem. A gimis magyartanárom, Mihály Anikó is fontos szerepet játszott az indulásomban: ahogyan ma gondolkodom, az részben neki köszönhető.

A gimi után a Képzőművészetire és a Pázmányra is jelentkeztem, mert nem tudtam, hogy a Képzőre felvesznek-e elsőre, aztán mégis így alakult. Madácsy István lett a mesterem, az alkotáshoz való konceptuális hozzáállásom biztosan tőle is eredeztethető, de Mélyi Józseffel is sokat dolgoztunk együtt.

Miért volt fontos, hogy a képgrafika MA és a képzőművészeti tanár szak mellett olasz bölcsészdiplomát is szerezz?

Nagyon szeretem az olasz nyelvet és kultúrát, ezért indultam el ezen az úton, és közben kiderült, hogy a nyelvészet is érdekel. Felfejteni, hogy a szavak honnan erednek, mit jelentenek mélységükben, sokszor szinte spirituális élmény számomra. Az olasz szak tehát nemcsak „mellékes” diploma, hanem annak bizonyítéka, hogy a vizuális nyelv mellett a szavak szintjén is gondolkodom, és a kettő mindig kiegészíti egymást a munkáimban.

A kép és a szöveg viszonya nálad szinte már statementszerű. Miért ilyen fontos ez a kapcsolat?

Számomra a szöveg és a kép nem különálló világ, hanem egymást kiegészítő nyelv. A szöveg vonalakkal leírt absztrakt kép, ami konkrét jelentést hordoz, míg a kép sokszor olyasmit fejez ki, amit szavakkal nem lehet kimondani. A címadás mindig tudatos nálam, a cím sokszor előbb születik meg, mint maga a mű. Írok verseket is, amelyek olykor vizuális elemként jelennek meg – például plexire karcolva. Így a kettő között van egy állandó oda-vissza játék: ami nem mondható ki, az képpé válik, ami nem ábrázolható, az szövegben sűrűsödik.

A szakdolgozatodban a kimondhatatlanság és az ábrázolhatatlanság összefüggéseit vizsgáltad.

A diplomamunkám címe, A mélypont csöndessége Pilinszkytől ered, a téma pedig Ruth könyvéből indult ki. A történet központi motívuma a takaró, amely alatt Ruth és Boáz sorsa összefonódik, de a Biblia nem mondja ki pontosan, mi történik a szereplők között. Ez a kimondhatatlan és meg nem mutatható helyzet lett a kiindulópont. Azt kerestem, hogyan lehet képpé formálni a szenvedést mint a legszemélyesebb és egyben leguniverzálisabb tapasztalatot úgy, hogy ne váljon önsajnálóvá, hanem mások számára is átélhető legyen. Plexifelületekre karcolt szövegeket használtam, amelyek a saját reflexióim a szenvedésről és Ruth történetéről, a vizuális rész pedig a takaró motívum köré épült.

Hogyan látod a munkáid kettősségét: egyszerre hordoznak mély és súlyos gondolatokat, miközben van egyfajta éteriségük is?

Ez valóban nagyon foglalkoztat. Súlyos témákkal dolgozom, de a megvalósítás szintjén mindig érdekel a lebegés, az áttetszőség, ami ad egyfajta elemelkedettséget is. Talán azért, mert számomra ezek az ellentétes minőségek nem válnak élesen külön. Van is egy versem, amiben azt írom: „súlytalanul nehezedik rám az Isten.” Ez pontosan kifejezi, amit keresek: hogy a súly és a könnyedség, a teher és a lebegés egyszerre legyen jelen – és csak együtt adhatják a teljes tapasztalatot.

Mit jelent számodra Pilinszky?

Nagyon szeretem, hogy élesen látta a dolgokat, és mindenféle felesleg nélkül tudta megfogalmazni őket. Képes volt néhány sorban egy egész létélményt összesűríteni, ez pedig közel áll ahhoz, ahogyan én szeretnék képeket készíteni: hosszú gondolkodás és tervezés után csak az maradjon, ami valóban lényeges. A műveiben mindig ott van a paradoxon – súly és lebegés egyszerre –, és pontosan ezt keresem én is a saját munkáimban.

Több sorozatod is egy-egy Pilinszky-versből indult ki.

A Mindeneknél boldogabban című zászlósorozat nyolc képből áll, a bibliai nyolc boldogság egyes állomásait jeleníti meg. Pilinszky Bár színem fekete című rövid verse volt a kiindulópont. A sorozatban a zászló képről képre ereszkedik lejjebb: az elsőn még feszül, a végén már teljesen leereszkedik.

Az ágy közös, a párna nem című sorozat címét Pilinszky Életfogytiglan című versének sora adta. Itt a Máté-evangélium elejére reflektáltam, ahol a szerző Jézus családfáját sorolja, amelyben szokatlan módon négy nő is szerepel: Támár, Ráháb, Ruth és Betsabé. Egyikük sem a nagy ősanyák közül való, hanem mindannyian kiszolgáltatott sorsú nők – pogányok, prostituáltak, magukra hagyottak. Nekik állít emléket ez a négydarabos fekete sorozat, amelyben a nőalakokat egy-egy párna szimbolizálja.

Honnan ered a Bibliához való kötődésed?

Katolikus családban nőttem fel, így a bibliai történetek gyerekkoromtól körülvettek. Később értettem meg igazán, hogy ezek a szövegek nemcsak vallási tanítások, hanem nagyon emberi történetek: egyetemes tapasztalatokat fogalmaznak meg, mindig személyes nézőpontból. Ezért lehet velük könnyen azonosulni – sokszor úgy érzed, rólad szólnak. Leginkább az olyan nőalakok érdekelnek, akik kevésbé ismertek: nem idealizált szentek, hanem hozzánk hasonló, esendő emberek. Számomra éppen ez adja a Bibliához való kötődés lényegét: rajtuk keresztül azt érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a saját tapasztalatainkkal.

Miből inspirálódsz a Biblia és az irodalom mellett?

Nagyon fontos számomra a művészettörténeti hagyomány is. Szeretem tudni, kik után következem, hogyan gondolkodtak előttem. Georges de La Tour képei például erősen hatottak rám, ezért készült egy sorozatom, amely szándékosan kapcsolódik hozzá. Ugyanakkor inspirál, ahogyan Duchamp a láthatót és a rejtettet összekapcsolta – például A nagy üveg esetében. Ez a kettősség, a bibliai motívumok, az irodalom és a művészettörténet együtt rajzolja ki azt a referenciahálót, amelyben dolgozom.

A műveid egyszerre nagyon személyesek és intimek, ugyanakkor hordoznak valami univerzálisat is.

A hitelesség miatt muszáj a személyesből kiindulnom. Sokszor használom a saját vagy a családom tagjainak arcát, mert úgy érzem, csak így tud valódi tétje lenni a munkának. Ez persze kiszolgáltatott helyzet, de elkerülhetetlen: ha nem vállalom, a művek nem lennének igazak. Ugyanakkor nem önkiteregetésről van szó, hanem arról, hogy a személyes élmény motívumokon és szimbólumokon keresztül általános tapasztalattá váljon. Nem egy élethelyzetet mesélek el, hanem azt keresem, hogyan lehet a közös emberi tapasztalatot láthatóvá tenni.

Hogyan zajlik nálad az alkotófolyamat?

Mindig sok olvasással és jegyzeteléssel indul. Ha valami téma megérint, utánajárok: elolvasom a szakirodalmat, szépirodalmi párhuzamokat keresek, megnézem, hogyan jelent meg korábban a művészettörténetben. Közben folyamatosan írok, mert ha nem jegyzetelek, könnyen elvesznek a gondolatok. Aztán egyszer csak összeáll: van egy pillanat, amikor hirtelen minden a helyére kerül. Ilyenkor gyorsan kell dolgoznom, hogy ne vesszen el a lendület. A hosszú előkészítés után következik a koncentrált alkotási szakasz.

Sorozatokban gondolkodsz. Miért fontos számodra ez a forma?

Ez részben képgrafikai örökség, részben tudatos döntés. Így tudok egy gondolatot kibontani: nem egyetlen kompozícióra sűrítek mindent, hanem képről képre haladva, motívumok és szimbólumok változásán keresztül mesélek. A sorozat narratívát teremt, de nem lineárisan, inkább úgy, hogy a motívum időben alakul és transzformálódik. Ettől válik komplexebbé a gondolat, és ettől tudom sokoldalúbban körbejárni ugyanazt a kérdést.

A diplomamunkád óta fekete festményeket készítesz. Hogyan indult ez az irány?

A Miszla Art művésztelepen kezdtem el kísérletezni. A diplomamunkám nagyon rétegzett, aprólékos és időigényes volt, utána szükségem volt valami egyszerűbb folyamatra. Ekkor jutott eszembe, hogy Tolna megyei dédapám vadászati témájú akvarelljeit fessem meg fekete akrillal. Így születtek az első fekete festmények, amiket aztán több másik sorozat követett. A technikában az a legizgalmasabb számomra, hogy relief jellegük miatt éppen ott lesznek a legvilágosabbak, ahová a legtöbb fekete réteget viszem fel. A fény a sűrűségből „világlik ki”.

Sokan mondják, hogy a munkáid nagyon konceptuálisak, ugyanakkor a szenzualitásról sem mondasz le. Hogyan látod ezt?

Sokat gondolkozom azon, hogy vajon melyik kategóriába illeszkedik bele az, amit csinálok, és általában konceptuális alkotóként tekintek magamra, mert nálam a gondolat az első: sokszor több időt töltök a koncepció kidolgozásával, mint a kivitelezéssel. De közben fontos számomra az anyag, a kézzelfoghatóság, az érzéki minőség is. Nem elég, ha csak az agyat bizsergeti egy munka, szeretném, ha a szem és a test is közel tudna kerülni hozzá. Ezért lényeges számomra a tárgyalkotás: a képeknek legyen textúrája, súlya, jelenléte.

Szerinted hogyan zajlik mindez befogadói szinten?

Úgy gondolom, ha egy kép első ránézésre működik, az azért van, mert mögötte ott a hosszú gondolkodás, az olvasás, a jegyzetelés, az előkészítés. A nézőnek nem kell tudnia, milyen elméleti háttér, mennyi kutatás vagy belső munka van benne – ez valahogy átjön a képen keresztül. Számomra az a legjobb visszajelzés, amikor valaki úgy kapcsolódik egy munkához, hogy közben nem is sejti, mennyi időt töltöttem a koncepció kidolgozásával. Ilyenkor a kép önmagában teljesíti be azt, amiért létrejött.

Sokszor nem klasszikus white cube terekben állítasz ki.

Ez részben kényszer, mert friss diplomásként nagyon nehéz bekerülni a klasszikus galériarendszerbe. De közben nem bánom, mert az alternatív helyszínek egészen más lehetőségeket adnak. Állt már munkám szakrális térben, például Pannonhalmán közös projektek keretében, vagy kultúrnappali-szerű közegben is, az ISON-ban, ahol a nézők teljesen másképp viszonyultak hozzájuk. Szeretem, amikor a művek kikerülnek a megszokott közegből, mert így olyan emberekkel találkozhatnak, akik amúgy nem mennének be egy galériába. A beszélgetések velük sokszor frissebb, izgalmasabb perspektívákat hoznak, mint amit a szakmai buborékban kapok. Ezért érzem úgy, hogy ezek a kiállítási helyzetek nemcsak pótlékok, hanem valódi lehetőségek.

Milyen terveid vannak most, merre tovább?

A legfontosabb számomra, hogy folyamatosan tudjak alkotni, új sorozatokat kidolgozni és kiállításokon szerepelni. Nagyon vonz a tanítás is, mert szeretném a fiatalabbakat közelebb vinni a vizuális kultúrához. Jó lenne egyszerre jelen lenni művészként és tanárként: alkotni, kiállítani, és közben másokat is bevezetni abba a világba, ami nekem ennyire fontos.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu