Feltépem a linóleumot a színpadról

Eredetileg egy étterembe beszéltük meg a találkozót, aztán amikor felhívtalak útközben, arra jutottunk, hogy inkább nálad beszélgessünk. Azt mondtad: úgysem szívesen mész emberek közé. Ez egyébként is jellemző rád?

Otthonülő típus vagyok, ritkán járok el. Egy interjúnál ráadásul kiteszed a diktafont az asztalra, elkezdenek minket nézni, összesúgnak körülöttünk. Azt gondoltam, ha ketten vagyunk, tudunk olyan dolgokról is beszélgetni, amik nem tartoznak a szomszéd asztalnál ülőkre.

A színészekről a legtöbben azt gondolják: közösségi emberek, gyakran és szorosan együtt vannak egy-egy munkafolyamat során. Legfeljebb a Covid szab ennek gátat.

Én nagyon szeretek egyedül itthon lenni. Sokat főzök. Nagy film- és sorozatrajongó vagyok, így könnyen elfoglalom magam. A szüleim a közelben laknak, gyakran megyek el édesanyámmal valahová, leginkább shoppingolni. Ha több időm van, akkor pedig apukámmal kimegyünk a szőlőbe, és ott teszünk-veszünk.

Nemrég fejezted be a szőlész-borász képzést a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemen.

Csak abszolváltam, a diplomavédés még hátravan. Keszthelyre jártam, az én csoportom volt az első, amely a kaposvári és a gödöllői egyetem összevonása után igyekezett levelező szakon elsajátítani ezt a tudást. A többségünk nem borászatban szeretne dolgozni. Persze olyanok is akadtak, akiknek már van sajátjuk. Én csak házi bort szeretnék. Igazán jót.

A családodnak van egy szőlője.

A dédnagyapámé volt. Gyerekként sok időt töltöttünk ott. A nagyszüleim gondozták, aztán apukám, most pedig a bátyámon és rajtam a sor. Nemrég telepítettünk új szőlőket, várjuk, hogy növekedjenek, három-négy év múlva lesz új bor. Közben foglalkozunk a technológia megújításával is.

Egy színésznőtől merőben szokatlan választás a borász szakma.

Eleinte sommelier akartam lenni, ahhoz is komoly háttértudás szükséges. Mosolyoghatunk azon, amikor valaki azt mondja: ennek a bornak napsütötte íze van, de ehhez pontosan tudnia kell, milyen kémiai folyamat okozza mindezt. Különbséget tenni a különböző borfajták között, megtanulni, hogy egyes rozék miért sötétebbek, vagy a boroknak milyen betegségeik lehetnek, komoly kihívás.

De nemcsak kémiát tanultál, hanem például marketinget is.

Abban sosem voltam jó. Különösen az önmarketingben vagyok gyenge. A bátyám grafikus, az egyik vizsgámra tervezett egy kitalált borászatot gyönyörű designnal, címkékkel. De ilyesmibe nem vágnék bele. Szokták mondani, hogy az a milliárdos, aki milliomos szeretne lenni, vesz egy borászatot. Mert iszonyú drága dolog. Rengeteg munka van vele, nagyon érzékeny növény. Mi most vettük körül a szőlőtőkéket mindenféle vasakkal, mert jönnek a nyulak, és lerágják. Ott kell lenni és csinálni.

Most egy emeletes bérházban beszélgetünk, de ezek szerint neked gyerekkori élményed a kert és a földdel való foglalatosság?

Igen. Édesanyám szülei vérteskethelyiek. Ez egy nagyon pici falu Komárom-Esztergom megyében. Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem az öregszülőknél. A szőlőtőkék között nőttem fel. Láttam, ahogyan nagyapám fejti a bort, tisztítja a hordókat, hurul, tolikapázik, kacsol. Közben meg loptam a répát a földből. Volt sok haszonállatunk is otthon: csirke, kacsa, disznó. Előfordult, hogy a napi program 12 kacsa levágása volt. A szüret hangulata, a borkészítés közösséget összekovácsoló ereje mindig is magával ragadott. Régi álmom volt. Nekem a nagyszüleim nagyon fontosak – sajnos ott már csak a nagyanyám él –, és Vérteskethely is az. Tavaly a templomi esküvőnket is ott tartottuk, ez volt az egyetlen kérésem.

Élni is tudnál ott?

Nem. Azért nem pörög ott az élet.

Sokáig Pesten éltél, és már évek óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja voltál, amikor hazaköltöztél Fehérvárra.

Egy darabig húztam a dolgot, ingáztam, aztán volt egy pont, amikor összecsomagoltam a bőröndjeimet és eljöttem. A barátaim Pesten laknak, és rettenetesen hiányoznak. Nem mintha ott sokat jártam volna bulizni, de azért ott csak minden nyitva van, bármikor le tudunk ugrani a Margit-szigetre vagy fel a Normafához, esetleg egy kiállításra. Múltkor szálltam ki a vonatból Kelenföldön, és azt éreztem: igen, ez itt Budapest szaga! Bár hátránya is van. Fehérváron mindenhová gyalog járok vagy biciklivel, szóval amikor két év után először mentem fel Pestre, elborzadtam attól, hogy szorosan mellém ültek a buszon.

Mitől jó a székesfehérvári színház közössége? Azelőtt sokáig szabadúszó voltál, és igazából egyetlen közösségben dolgoztál hosszan: a színművészetis osztálytársaiddal közösen alapított HOPPart Társulatban.

Sok színészt ismertem gyerekkoromból Fehérvárról. Závodszky Noémi, Keller János és Váradi Eszter Sára csodálkoztak is, hogy: – Te mit keresel itt?! Mondom, itt fogok dolgozni. – Ne szórakozz, ennyire elrohant az idő? Mondom, ennyire. Vágytam is már a biztonságra, a társulati létre. Kíváncsi voltam, milyen ugyanazokkal az emberekkel dolgozni. Azért itt sokan vagyunk, így hét év elteltével is van olyan, akivel még nem játszottunk igazán együtt. De nagyon jó köztük lenni, remek csapat. Sajnálom azokat, akik most elmentek, hiányozni fognak.

Te a zene felől érkeztél a színházba. Amikor körbenéztem a lakásban, és a férjed hangszereit mutattad, megjegyezted, hogy itt a fuvolád is, néha előveszed. Volt idő, amikor operaénekesnek készültél. Erről letettél?

Az opera különös, zárt világ, komoly önfegyelmet kíván. Szerintem az énekesek nem élnek annyira színes életet, mint egy zenélni tudó színész. Például egy koloratúrszoprán egész életében énekel mondjuk hat szerepet, néha egy-egy kortárs darabot, de valójában nagyon szűkösek a lehetőségei. Ráadásul az ember kiszolgáltatott: a hangszalag sérülékeny. Nagyon szerettem volna operaénekes lenni, de boldog vagyok, hogy inkább zenés színész maradtam, akinek van bizonyos hangi kvalitása, amit ki tudott volna teljesíteni, de közbeszólt az élet. Nem mentem el a zeneakadémiai felvételire, és Bátori Éva tanárnőm akkor azt mondta – miután hozott egy üveg hideg sört –, hogy jobb ez így.

Már a főiskola utolsó évében találtad ki magadnak ezt az opera-dolgot.

Jól ki is toltam magammal a sok zongoraórával, összhangzattannal. De gyerekkoromtól vágytam rá. Fuvolázni is úgy kezdtem, hogy mondtam a szüleimnek: ez érdekel. Semmilyen más hangszer nem fogott meg. Amit az operaénekesek tudnak, az valódi csoda, csúcsteljesítmény. Én ennek legfeljebb az alját kapargatom. Ami fontos számomra, hogy tudok kottát olvasni: látom azt a zenét, amit hallok.

A társulati lét kompromisszumokkal is jár, meg kell csinálni, amit rád osztanak a Chicago főszerepétől a gyerekdarabokig. Mindig akadnak izgalmas feladatok?

A gyerekdarabokat szeretem a legjobban. Imádom, hogy a kicsik őszintén örülnek, bekiabálnak, szívből kacagnak. A szüleim is eljöttek a Diótörőcskére, édesapám leesett a székről, úgy röhögött. Őszintén szólva a színházban nem annyira gondolkodnak azon, ki hány éves, mit kellene eljátszania. Most érzem azt, hogy már szeretnék egy igazi főszerepet. Mondjuk egy Gruse Vacsnadzét A kaukázusi krétakörből. Elvinni egy előadást a vállamon. A kis szerepeket is nagy örömmel játszom, feltépem a linóleumot a színpadról, és ezért mindig meg is dicsérnek. Nem derogál az sem, ha csak átfutok hátul a színpadon. A következő nap majd úgyis kettéhasad a szívem, aztán az lesz a bajom.

Nem kerültél skatulyába, talán a független szféra tágassága miatt nagyon sokféle szerepet játszottál. De miben érzed magad a legjobban?

Leginkább olyan stílusú előadásra vágyom, mint amit a HOPParttal csináltunk, ez az all round-dolog – ahogyan volt tanárom, Selmeczi György nevezte – érdekel. Kell tudni beszélni, énekelni, zenélni, táncolni és mindemellett őszintének lenni. Nagyon szeretnék újra egy ilyen előadást létrehozni, ahol mindenki csinál mindent, az egy igazi csoda, és közösséget hoz létre.

A független színházi szféra – ahol ilyen előadások születhetnének – épp nincs jó helyzetben. De nem is próbáltál valami ilyesmiben dolgozni a kőszínházi munkád mellett?

Nem hívtak.

Te sosem kezdeményezel?

Soha. Nem kopogtatok ajtókon és nem járok hívatlanul filmpremierekre azzal, hogy: – Hello, itt vagyok. Aki akar, mindent megtalál rólam a neten. De a castingokon is nagyjából ugyanazok a nevek forognak, egy szűk kör. Azzal, hogy eljöttem Pestről, megszűntem. Nézz meg egy sorozatot! Sok vidéki színészt látsz benne?

Valóban nem. Pedig sokféle stílust, korosztályt el tudsz játszani. A szőke hajad, világos bőröd, ragyogó szemed néha diáklányosnak hat.

Éppen ezek sorolnak engem a filmeseknél a hideg, skandináv nő kategóriába. Akiben sem szeretet, sem humor.

Ahogyan megszólalsz, ez elmúlik.

Filmeknél legtöbben csak addig jutnak, hogy rápillantanak egy fotóra. Hogy a kép mögött milyen ember van, az sajnos ritkán derül ki.

Régen – bevallásod szerint is – hangosan kiálltál az igazadért, küzdöttél, vitáztál. Aztán „lakatot tettél a szádra”.

Most még inkább így van. A párom tisztaszívű, higgadt, megfontolt férfi, megnyugszom mellette. A kollégáim azt mondják, hogy végre nem feszülten esem be a színházba, hanem láthatóan minden rendben. Nőként egyébként is gyakran érzem, hogy ebben a férfiak uralta szakmában legtöbbször csak legyintenek rám. Most akkor ennyi idősen már minek jártassam a számat?!

Portréfotók: Cseke Csilla / MTI