Se ide, se oda

Ez a nevétől megfosztott terület az otthona annak a fél tucat, tizenöt körüli latin gördeszkás srácnak, akik Larry Clark új filmjének, a Külvárosi rockereknek a hősei. Képzeljünk persze jó sok idézőjelet az otthon és a hős szavak köré! Mert az viszonylag korán kiderül, hogy az elvétve felbukkanó családtagjaik ugyan South Centralhoz kötik őket, a(z egyébként önmagukat játszó) fiúk mégsem lelik a helyüket ebben az amúgy is különc világban. Mindegy, hogy épp a suli udvarán vagy az utcán bóklásznak, de valahogy mindig rekordidő alatt sikerül bajba kerülniük. A tinik közti kötelező kakaskodások, a meglepően korán érő lokális szexszimbólumok megszerzéséért vívott baráti mérkőzések és a faji dominancia témái kaotikus összevisszaságban tárulnak elénk a kézikamerával rögzített, dokumentarista ihletettségű képsorokon.

A tizenkét évvel ezelőtt forgatott első film, a Kölykök, meg a 2002-es Ken Park után Larry Clark tehát harmadszor is a deszkás kultúra névtelen rebelliseinek állít filmes emléket, s megkísérli egy újabb fénytörésben láttatni őket. Amerika a millió kisvilág országa, ettől (is) lehetne érdekes, hogy a már látszólag ismerős alaphelyzetet újabb meg újabb díszletek között játszatja el a fotográfusból lett botrányrendező (az amerikai mozik a mai napig nem mutatták be a világszerte nagy polémiát kiváltó, az ébredő nemiségről rideg szókimondással értekező Ken Parkot). A rothadófélben lévő alma, New York után következett az amerikai rémálom újabb klasszikus terepe, a kisváros. És persze most is szimbolikus jelentőségű a helyszínválasztás.

A South Central-i gettó kurrens viszonyairól az Európa közepén élők többségének alighanem szerény mennyiségű információ áll rendelkezésére, de a Steve Gainer operatőrt dicsérő metsző pontosságú, egyszerre objektív és érzékeny vizuális látlelet messzemenőkig eligazít ezügyben. Meg különben is kiderül menet közben, hogy ez "csak" a hátország. A nézőben idővel csak mérsékelt izgalmat kiváltó életképek után a szükségszerű dráma helyszíne az amerikai belviszonyokból kevéssé kiműveltek számára is könnyen - az egy négyzetméterre eső nagyszámú sztárról - felismerhető Beverly Hills lesz. Nem véletlenül tűnik ordító közhelynek a következő mondat: a srácok keresik magukat és a helyüket a világban, s eközben a gazdagok és szépek világába keverednek.

Ahol - kell-e külön hangsúlyozni? - minden jobb. Még a deszkás terep is. A pelyhedző bajszú, koldusszegény, de jósvádájú minimacsókra mint egzotikus falatokra rácuppanó, apuci pénzéből már tizenévesen dúsgazdag szőke bombázókról nem is beszélve. Utóbbiak kötelező tartozékai a fehér bőrű, szőke, öltönyös, lehetőleg terepjáróval közlekedő, nyálas ficsúrok. Ez a fejezet kevés meglepetést tartogat: a film első egységében látott, afro-amerikai-latin konfliktus után a fehér faj e kiválóságaival történő összecsapás természetesen csak idő kérdése.

A békésnek induló kiruccanás tehát újabb bonyodalmakba sodorja az egyébként igencsak rokonszenves kölyköket, s ha rémálommá nem is, de idővel groteszk vízióvá kezd sűrűsödni a cselekmény. Ehhez igazodik a filmnyelv is: a dokumentarista beállítások játékfilmes megkomponáltságra váltanak, s az egyre abszurdabbá váló fordulatok mögé egyre kevésbé a nagybetűs és kegyetlen életet, inkább egy bohókás forgatókönyvírót kezdünk képzelni. Az egymásért mindenre hajlandó, összetartó kis csapat tagjai a sors szeszélyei folytán hol komikus, hol veszélyes helyzetekbe kerülnek. A lassan csordogáló film kevés erénye közül az egyik éppen e két eltérő hatás ütköztetése, majd összeolvasztása lesz. A fekete humorral megírt közjátékok után a vert had persze visszaszivárog saját világába. Túlzás lenne azt állítani, hogy a hosszú nap mély nyomokat hagyott volna bennük. Nincsenek egyedül ezzel az érzéssel a moziban.