A Dance #1 Driftworks című, kétszereplős munkájával Budapestre érkező Eszter Salamon, nekünk: Salamon Eszter alapos kihívást intézett a publikum felé. Minimalista, sajátosan töredezett, szétszabdalt, sajátságos dekonstrukció szellemében született kettőse igencsak kísérleti szellemű, még a meglehetősen meredek dolgozatokhoz szokott, magyar közönség számára is az. A bársonyosan finomra világított, fekete térben két, hófehérbe öltözött táncosnőt látunk. Fekszenek, mint két, vastag ecsetvonás a színpad felületén, majd testük pulzálni, lüktetni kezd. A játékot roncsolt, karcolt, megbolygatott, eredetileg andalító zenei töredék vezeti fel, mely vissza-visszatér, a vinyl-hanglemezt jellemző, szöszös, karcos, a szívnek oly szeretnivalón ismerős sistergéssel megbolondítottan. A két test idegtépően lassan nyílik meg - hirtelen, erős rémületemre Arco Renz közelmúltbéli vendégjátéka ugrik be, de az emlék gyorsan illan.
Salamon Eszter rafináltan játszik az idővel, az érzékeléssel: a két táncos (magát a koreográfust és Christine de Smedt-et, a ma Sidi Larbi Cherkaoui vezette, nagyszerű, belga Les Ballets C. de la B. táncosát láthatjuk) egyfajta rugany-butoh-t ad elő. Játékuk tempójában, az időhöz való viszonyában idézi a japán táncformát. Eleinte. A rugózó testek finom, alig észlelhető elmozdulása másfajta, szokatlan figyelmet követel a befogadótól. Ha filmen nézném e játékot, nem állítom, hogy nem kotorásznék olykor a távirányító "gyorstekerés, képpel" gombja után. Salamon Eszter világa sokszínű: húsz-harminc perce mehet már a koreográfia, mikor rádöbbenek, hiába a downtempo, a színen, hőseinkkel, hőseink által meglepően sok minden történik. A finom, szinte érzéki szépségű fények folyamatos változása tovább erősíti az áttűnés, tünékenység, a szabad szemmel olykor szinte megfigyelhetetlen, finom alakulás élményét. A ruganyzó, pulzálva tipegő testek megnyílnak.
Az élményből, a játékból nem feltétlenül a mozdulatok maradnak az ember fejében, hanem a megbolygatott idő, az átalakulás, a körülmények élménye. A játék utolsó negyedében-ötödében bizarr, vad tombolást látunk. Akciófilm-paródiát, "brúszlisat" játszó gyerekek szájefektekkel kísért mozdulatait. A két nő, mint fekete térbe írt, háromdimenziós írásjel, kaszál a színpadon. A hangsúlyos, fészkelődtető csendekkel tagolt, előző szakaszok után itt furcsa tombolásé a terep. Artikulálatlan üvöltés, vinnyogás, groteszk arcjáték, állatias gesztusok jellemzik e perceket. A szinte arctalanul elénk lépő, gyakorta hátat is fordító táncosokat most telibe kapjuk, mintha nem is ugyanazt az előadást néznénk, mintha nem is ott ülnénk, ahol az előző fél-háromnegyed órában. A sejtelmes, testi pulzálást vad iramodások, eszelős lendület, komikum, orfeumi test-esztrád, szemkontaktus váltja fel/le.
Nem könnyed élmény Salamon Eszter Dance #1 Driftworks-je. Bizonyos szakaszaiban nehéz helyünkön maradni: nehéz nem kevesellni, nehéz valaminek látni mindazt, ami előttünk zajlik. Ám a koreográfus szokatlan anyagokból, szokatlan módszerekkel dolgozik. Végeredményben felkelti érdeklődésünket. Eszközei, észjárása sokkal könnyebben befogadható, megérthető, mint maga a munkadarab. Jó megismerni őt, látni, hogy az ismerős honnanból hová, meddig jutott. Térben és időben - a térrel és az idővel. Melyhez sajátos szellemben nyúl, olcsó popularitással nem kifejezetten vádolható előadásában.
