A szerkesztők tudatosan be is emeltek egy blokkot a második órába, amikor a fluktuáló zenekarokat felemlítve énekelt Müller Péter Sziámi, Menyhárt Jenő és Bárdos Deák Ágnes. Nekem ugyan hiányzott Víg Mihály, Másik János, és ahogy más fontos zenekaroktól, amelyek a Szigeten már korábban kiemelt programban szerepeltek ? mint például a Kispál és a Borz ?, voltak bejátszások, Cseh Tamásról nem; de belátom, életszerűtlen és túldimenzionált lett volna, ahhoz képest, hogy ez a szerkesztés teljes joggal tényként kezelte azt, ami a könnyűzenében a múltban történt. Ennek a néhány underground dalból álló blokknak azonban nyilvánvalóvá vált az akkori rendszerrel szembeni markánsan kritikus hangja, ha az ember fülébe egymás után másznak be azok a sorok, mint a nekem jó, ahogy van (Tölcsért csinálok a kezemből), illetve örökké jubilál a drill (Bétaville), s megérti, miért nem voltak az akkori hatalomnak elfogadhatók. De ez már felesleges okoskodás is egy ilyen nagyvonalú és jó szándékú rendezvény kapcsán, amelyet elsősorban Presser Gábor széleskörű szakmai respektje tett lehetővé: tényleg élmény volt élőben felidézni az elmúlt bő negyven év zenei történetét ? alighanem szerkesztési, szervezési bravúr, hogy közel tizenkét órán át váltották egymást a csapatok két-három szám eljátszása után. Ezek a szinte kivétel nélkül közismert számok a magyar könnyűzenei élet meghatározói voltak, váltva az egyébként még több évnyi átfedéssel kifutó tánczenével együtt a korábbi sanzonok, kuplék, operett-slágerek hagyományos világát ? ez az összeállítás tehát zenetörténeti jelentőségű is.
Mindez szerencsére a gyakorlatban egyáltalán nem terhelte a közönséget, mert az aktuális feladatnak készséggel megfelelő zenészeken és az életszerű szerkesztésen túl Novák Péter jó kedélyű, energikus, könnyed műsorvezetésével sikerült jelenidejűvé tenni ennek a közel tizenkét órának szinte minden pillanatát. Felteszem, munkájának alapja éppen a tudása, hogy behatóan és részletesen ismeri ezt a zenei korszakot, világot (is), illetve tisztázott volt számára az is, ?honnan beszél?. Ez a világos önkép üdítő, tekintettel a magyar médiára, sőt közéletre is: attól működik ilyen jól, hogy nem akar magának szerencsét kovácsolni ebből a helyzetből. Amikor pedig úgy konferált be valakit, hogy az énekes, aki egy kápolnát is felújított, abból mindenki azt hallott meg, amit akart.
A közönségnek persze az állandóság adott olyan komfortérzetet, amitől az ember olyan felhőtlenül tud szórakozni, így amikor a Skorpió lépett színre, és Frenreisz Károly azt énekelte, hogy a Balatonnál leszünk a nyári hónapokban, akkor úgy egyben volt a zenekarral, hogy tudtuk, igazat mond. De a felhőtlen szórakozás része volt annak az állandósága is, hogy több énekes évtizedeken át képes volt megőrizni a beszédhibáit, a pöszék most is tökéletesen pöszék voltak, a szájzárasok most sem nyitották ki a szájukat éneklés közben, akit pedig a merevgörcs rángatott valaha a színpadon, most is úgy mozgott, és énekelt, mint a Heki kutya, aki tapsra ugrott ki a házából. Az ikonok pedig ? Bródy és Szörényi ? ahogy már korábban is, kevésbé voltak érdekesek, de erről nem is ők tehetnek, sokkal inkább mi, a közönség, hiszen annyiszor játszották már el a dalaikat, hogy a fizika törvényei szerint teljesen elkoptak, semmi bájuk nem maradt mára. Belátom, erről ők nem tehetnek, ezt ők nyilván nem tudhatják, úgyhogy hiába nem akartam, hogy eljátsszák a vidámkisdalunkat vagy a boldog, boldog, boldog születésnapot, sajnos Bródy Szirtes Edina Mókussal együtt előadta.
