Vecsei H. Miklós korábban sok interjút adott, ma viszont már nem szívesen nyilatkozik. Dolgozik a Vígszínházban, a Sztalker Csoporttal és számos más közösségben; nem csak színészként, hanem dramaturgként is izgalmas előadásokat jegyez. Egyre bővül a POKET zsebkönyvautomaták címeinek sora, a héten pedig a Vígszínházban debütál A nagy Gatsby, ami arról mesél, hol tart a boldogságkeresésben ez a fiatal generáció. Interjú.
Júliusban Gyulán egy újabb Shakespeare-darabot állítottatok színre a Sztalker csoporttal. Nagyon friss, nagyon mai előadás, miért jó alapanyag ehhez Shakespeare Vízkereszt...-je?
Shakespeare ebben a darabban elviszi a szereplőit egy általuk Elysiumnak nevezett helyre, ahol a vágyaik laknak. Bár a közbeszédben a vágy egy pozitívan csengő kifejezés, valójában rémesen ijesztő, szélsőséges, szenvedélyes élet, ha valaki a vágyai szerint él. Szerintem akkor különösen izgalmas a Vízkereszt, ha az a kiinduló pontunk, hogy megvizsgáljuk a vágyainkat. Mire vágyunk, mit gondolunk, s ehhez képest a szavaink mit tükröznek itt, a mindennapjainkban, illetve Elysiumban. A darab abból indul ki, hogy egy testvérpár mindkét tagja úgy hiszi, elvesztette a számára legfontosabb embert. Viola a bátyját és apját siratja, míg Sebastian a húgát és apját. Amikor az ember elveszíti mindazt, amiért úgy hitte, érdemes élnie, akkor esélyt kap arra, hogy újragondolja és átrendezze a prioritásait, de már nem a mindenkori környezet elvárása szerint, hanem a „már mindegy" szabadságával.
Mindig pontosan érzitek, hogy mit bír el egy ilyen szöveg? Mennyi vendégszöveg, kiszólás, modern zene fér bele?
Shakespeare legtöbb darabja korábbi történetek ihletésére, vagy azok részleteiből állt össze. Én úgy képzelem, hogy talált egy témát, egy kérdést, ami foglalkoztatta, kiválasztotta az ehhez leginkább illő történetet vagy történelmi személyt és kibontotta aszerint, amit ő minderről gondolt. Én őt a Biblia utáni második csodának tartom az irodalomtörténetben, még akkor is, ha a darabok sok esetben összeollózott szövegek és történetek. Szerintem a színházművészetnek Shakespeare-en kívül szinte semmire nem lenne szüksége, ha bátran, őszintén, a saját meggyőződésünk szerint nyúlhatunk a darabjaihoz. Bár olykor saját magunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt azzal, hogy átírjuk a szöveget, mert ezek a drámák vélhetően enélkül is megállnák a helyüket. Úgy is mondhatnám, hogy mi nem feltétlenül a Vízkeresztet akartuk megcsinálni, hanem szerettünk volna beszélni valamiről, és ehhez ez a dráma tűnt a legmegfelelőbbnek.
Ez a téma a vágyaink szerinti élet?
Ahogyan szavakba öntjük, óhatatlanul egyszerűsítjük a kérdést, de valóban, Elysium érdekelt minket és az Elysium érzete köré csoportosuló csapatmunka. Hogy mit jelent a vágyaink szerint élni? Az egyik elemzőpróbán úgy fogalmaztuk meg, hogy a vágyunk mintha megegyezne a gyávaságunkkal. Visszatérve az előző kérdésedre, szerintem minden átírás, betoldás, amely ennek a témának a kifejtését segíti, belefér. Előfordulhat persze, hogy mellélövünk, vagy nem érezzük pontosan az egyensúlyt.
Az előadásaitokon látszik, hogy erős, egymást értő közösségként dolgoztok. Mennyiben formálódik a próbákon a szöveg, vagy épül be a játék, az improvizáció?
A Sztalkernél ez egy fontos elem. Az átírásom után még a színészek is rengeteg szöveget hoznak. Szabó Sebi és Böröndi Bence például a kezdetektől segítik a munkámat a szövegötleteikkel, mivel hamar megértik a kiinduló gondolatot. Megesik, hogy bár dramaturgként úgy érzem, egy geg vagy a színész által kitalált pár soros epizód nem illik szervesen a szövegbe, mégsem gondolom, hogy ki kéne húznunk, mert a munka szempontjából fontosabb, hogy a színész felszabadultan érezze magát, és a sajátjának érezze a dolgot.
Miért érdemes újrafordítani egy-egy Shakespeare-művet?
Akkor érdemes, ha felfedezünk az angol eredetiben valamit, ami a korábbi magyar fordításokban nem volt benne, vagy épp nem volt hangsúlyos. Amikor Atival (ifjabb Vidnyánszky Attila - a szerk.) mérlegeljük, hogy érdemes-e egy drámát újrafordítani, akkor az a kérdés, hogy találunk-e benne olyasmit, amit eddig talán nem találtak meg, vagy keveset beszéltek róla.
Az első fordításom az Athéni Timon volt, ami az egyetemi szakdolgozatom lett, tehát ott főként az eredeti szövegből dolgoztam. Óriási szerencsém, hogy tanított többek között Kállay Géza, Géher István, Marton László, Zsótér Sándor és Karsai György, ők alapvetően határozták meg a szöveghez való viszonyomat. Az Athéni Timont Kállay tanár úr lektorálta. Shakespeare tragédiájában az önmagáról mintázott Timon úgy hal meg, hogy "ajk, hagyd a keser négy szavát...", amiről mi úgy véltük, az evangéliumi sorokra -"kezdetben vala az Ige" - utal. Tehát haljon meg a szó. S akkor elkezdett bennünket foglalkoztatni a szöveg, amely azt üzeni, hogy ne foglalkozz a szavakkal, vagy legalábbis az igével, s újabb kérdésként merült fel, hogy miben más az ige és a szó. Mind-mind izgalmas felfejtenivaló.
Az Athéni Timon mégis Shakespeare ritkán játszott művei közé tartozik.
Meggyőződésem, hogy tíz éven belül Európa-szerte játsszák majd, hiszen a városból és a globalizáció hazugságából kimenekülő ember őrjöngéséről szól. Lenyűgöző kép, amikor az erdőbe menekülve meztelenül ásni kezd, hogy megtalálja a gyökeret, a kultúra gyökerét, és ott is a városra és a pénzre bukkan. A III. Richárdhoz egészen másként nyúltam. Vas István fordításából indultam ki, azt meghúztam, majd az alapján rövidítettem az angolt, és végül azt a húzást fordítottam újra.
Ott mi volt a felfedezés, ami miatt érdemes volt hozzányúlni?
Vas István úgy fordította Richárd egyik emblematikus mondatát, hogy "Úgy döntöttem, hogy gazember leszek". Az angol változat viszont úgy fogalmaz: "I am determined to prove a villain", ami nem egy döntési lehetőséget jelöl, hanem bizonyos sorsa kárhoztatott életet. Tehát inkább úgy kéne hangozzon, hogy "nem lehetek más, csak gonosz". Úgy gondoltuk - Atival általában egyet gondolunk - ez az, amiért a nézők III. Richárddal végig tudnak majd menni érzelmileg, és nem valami furcsa, elnyomott hatalomvágyról van szó.
Sokszor képezi vita tárgyát, hogy érdemes-e már magyarul is legendássá lett sorokat újra fordítani.
Engem ez kimondottan érdekel. Ha a kezembe veszek egy Nádasdy Ádám-fordítást, arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy ő miként értelmezte a darabot és az emblematikus sorokat, gondolatokat.
Minden újrafordítás újraértelmezés is?
Abszolút! A Shakespeare-i szöveg esetében egyrészt ügyelni kell a verselésre, a költőiségére, a mondanivalójára, esetleg az emögött lapuló szakrális dimenzióra. Kezdjük a verseléssel: ebből olykor Shakespeare maga is kilép, a Vízkeresztben például Böffen Tóbiás prózában beszél. A Rómeó és Júliában pedig a fiatal szerelmesek találkozásuk után szonettben beszélnek. Ezek fantasztikus dolgok Shakepeare-nél, viszont ha egy 10-11 szótagos blank verse sort magyarra fordítunk, az átlagosan 15-16 szótag. Innentől kezdve a fordítónak el kell döntenie, hogy a szavak értelmét, vagy a verselést szeretné elsősorban visszaadni. Én az értelmét és a költőiségét szeretném megragadni, és előfordul, hogy ezt egy 14 szótagos sorral érem el. A legnehezebb a Shakespeare-fordításban ennek a kérdésnek az eldöntése. Engem leginkább mégis az érdekel, hogy mi az az egyéni, aktuális olvasat, amit mi fedezhetünk fel benne.
A Vízkeresztben is találtatok újragondolásra érdemes részeket?
Rögtön az elején, Orsino monológjánál belefutottunk abba, hogy mikor a Herceg a szerelem manifesztációját igyekszik meghatározni, akkor hosszas fejtegetés után arra jut, hogy a szerelem olyan, mint egy ibolya illata. Ez angolul viola, ami annak a női szereplőnek a neve, akivel végül Orsino szerelembe esik. Tehát mintegy megidézi a lányt. A korábbi fordítások ezt mind ibolyaként fordítják, elvéve a figyelmet erről a Shakespeare-i gondolatról. Ezzel az új képpel érdemesnek tűnt újra végigmenni a szövegen. Amikor erre rájöttem, alig vártam, hogy elmeséljem Nádasdy tanár úrnak.
Szeptemberben mutatjátok be a Vígszínházban A nagy Gatsbyt, aminek ugyancsak Te jegyzed a szövegét és ifjabb Vidnyánszky Attila rendezi. Miért választottátok a Fitzgerald-regényt?
Minden egyes művel a minket foglalkoztató kérdésekről igyekszünk beszélni. A félkegyelmű a legmélyebben fekvő idegeimet is összezavarta, számos dolog újragondolására késztetett a privát életemben is. Ennek szinte egyenes következménye A nagy Gatsby. Huszonhét éves korunkig azt éreztük, hogy a darabok és az életünk párhuzamosan haladnak. Szerintem fontos az emberi hitelesség a színházi előadások erkölcsi tanulságai mögött. Tehát ha egy darabbal beszélünk valamiről, felvázolunk egy értékrendet, akkor azt a privát életünkben próbáljuk meg követni. Miskin herceget viszont, azt érzem, hogy napról napra elárulom. Ez egy nehéz, gyáva helyzet. Jól esik cserébe őszintének lenni, és beszélni arról, hogy mi hogy vagyunk Gatsbyk, hogy próbálunk meg kapaszkodni a valódi élet ünneplésébe, miközben érezzük magunk nyomában, Pilinszky szavaival élve, a "boldogságig lelassult pusztulást".
Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán
