A Szovjetunió politikai története egyben intrikák és palotaforradalmak krónikája. Gorbacsov, hogy ne akadályozzák a környezetében levő Nagy Péter-i modernizációs terveit, önállótlan, gyenge képességű "kádereket" választott maga mellé. Ám ezek a bábfigurák fellázadtak, amikor Gorbacsov a Krímben nyaralt. Kihirdették a rendkívüli állapotot, bejelentették, hogy Gorbacsov beteg, ugyanakkor szerették volna megnyerni ügyüknek az elnököt. A titkosszolgálat, a hadsereg, a pártsajtó reformellenes erői csatlakoznak az államcsínyhez, de a moszkvai lakosság Borisz Jelcin vezetésével ellenáll, akárcsak a leningrádi polgármester, Anatolij Szobcsak, és Gorbacsovnak sikerül kicsempésznie egy videokazettát a villából, ahol fogva tartják. Ebből kiderül, hogy cselekvőképességét egyáltalán nem vesztette el. A telekommunikáció ismét döntő szerepet játszik a politikai eseményekben! A puccsot a külföld rémülettel és elítélően fogadja, Európában egyedül a forrófejű MSZMP-vezető, Thürmer Gyula üdvözli. Három nap alatt mindennek vége, megfordul a kocka, a lázadók egy része öngyilkos lesz, a többieket letartóztatják. Gorbacsov visszatér Moszkvába, ám a nap hőse Jelcin - aki az elkövetkezendő négy hónap során teljesen ki is szorítja Gorbacsovot a hatalomból. A puccs olyan tragikomikus gyorsasággal ér véget, hogy sokan arra gyanakodnak, maga Gorbacsov rendezte (a Magyar Rádióban egy publicista "önbetörés"-ről beszél). A gyanú a volt Szovjetunióban sem ült el, de minden bizonnyal alaptalan: sokkal inkább a birodalom általános bomlását jelzi, hogy a konzervatívok egy államcsínyt sem tudnak végrehajtani. Az államcsíny bukása, úgy tűnt, megpecsételte a kommunista világkép sorsát a felbomló Szovjetunióban. A látszat azonban csalóka is lehet: az életkörülmények romlása sokakban felidézheti a "korábban jobb volt" és a "kemény kézre volna szükség" illúzióját, s ez a nézet a fellángoló orosz nacionalizmussal párosulva súlyosan veszélyeztetheti a demokráciát.
