Nem tudom, mi jött volna át árnyként 2007-ben, 2008-ban a trilógia első és második részének bemutatóján, de most, a befejező előadáson áthallásként sokáig csak a magyar futballra tudtam gondolni, ami egyáltalán nem érdekel. Az előadás kezdete úgy vág a dolgok közepébe, hogy aki nem ismeri az első két részt (felróttam magamnak, de ekként önkényes kontrollcsoportként mondhatom, nem könnyű felvenni a lépést), annak a ki kivel van majdnem az első felvonás végéig tart, mert a sokféleképpen reflektált tiráda és a hosszú sorban megjelenő szereplői szándék azonnal szerteszét indítják a figyelmet ? több szálon elmúlt cselekmények felé is ?, aminek aztán majdnem az a vége, hogy végképp elfárad. Az előadás elején kötelezőnek gondolt színházi köröket futnak a szereplők, s hozzá kigyakoroltan passzolgatnak (ha tovább jutottak volna technikailag és taktikailag, talán valami értelmet is nyerne a labdázás, így csak egy elkószált ötlet marad), illetve végzik a hálátlan munkát: a lehető legéletszerűbben felmondják, mi a helyzet, de ez (nézői szempontból) nehézkes, ezért megkönnyebbülés, amikor végre megjelenik a színen amolyan róbertgidai esőkabátban Báthory Zsigmond.
Ami a nézői igyekezetet azonban mégis tüzeli, az az időnként sűrűségétől elnehezedő szövegből ki-kihallható szellem. Egyik ilyen bájos eszmefutam Kaszás Gergőnek jut, aki él a lehetőséggel és gyulafehérvári prédikátorként szabályos kabinetalakítással húz ívet bármilyen kor szelleme és a közönség között: Hát, ki vagyok én, hogy ne hazudjak?
Hüse Csaba, Kaszás Gergő és Tunyogi Péter
A Báthory Zsigmondról szóló három dráma olyan alaposan történelemismereti, olyan rendszerszerűen összetett, olyan mélyrehatóan realista, olyan poétikus és olyan valóságosan élő, amilyen egy emberben aligha fér meg. Egy befogadónak persze mámorító élmény. Ha közismertsége okán alaphangnak tekintjük a Szózatot ? miként egy rendes magyar történelmi drámánál ez adja magát ?, Márton László Báthory Zsigmond korát úgy írta meg a szózati átéltséggel, hogy ezt a beszédmódot nemhogy messze elkerülte, de az ehhez való távolsága és viszonya lett az egyik legizgalmasabban színházi játéka a szövegnek. A harmadik drámában ennek a csúcsjátszmája Zsigmond befejező nagymonológja; s akinek eddig nem esett le, hogy nem a török, a német és a többi más veszedelem volt nekünk az annyi balszerencse, hanem mi magunk (megérdemelt elöljáróink), akkor még azt is remélhetjük, most leesik.
Lisztóczki Péter, Fehér István és Vókó János
Hogy Márton László drámaírói és Csizmadia Tibor színházi karaktere ebben a trilógiában a praktikum, a barátság vagy a moirák által találkozott, teljesen mindegy, az azonban nem, hogy egy már majdnem feledésbe merült kolozsvári ősbemutató (amely az első drámát állította színre) után színházi nyilvánosságra hozta ezt a rengeteg izgalmas lehetőség előtt álló, mennyiségre is tetemes alapanyagot.
Csizmadia rendezése felmutatta a dráma differenciáltságát és egy vidéki színház lehetőségeit egy következetes színházcsinálói munka nyomán. A társulatban különbözőképpen kondicionált művészek csapatmunkáját látjuk ? és bár nem a produkció szempontjából, de egy gyakorló színházi vezetőnek feltétlenül siker, hogy nem szakad le az ég, amikor két igen különböző kvalitású színész áll egymás mellett a színpadon. Az már a harmadik dráma alapján is állítható, hogy Schruff Milán unottan céltalan ácsorgásaiban is olyan részletezően építi fel a fejedelem figuráját, ami külön megér háromszor egy estét. Szerencsére. Ugyanis a darab adottságai szerint gyanús, hogy itt lennie kellene még egy férfi-nő drámának is, de Bozó Andrea minden igyekezetének ellenére sem tudja eljátszani az ártatlan huszonéves makacs idealistát (ahogy sok szerep "jut is, marad is" módon lett ügyesen kiosztva, erre a Krisztiernára több alkalmasabb színésznő is akadt volna a társulatban), marad tehát csak jelezve ez az ügy. Schruff Milánt dicséri, hogy nincs emiatt különös hiányérzete a nézőnek (a dráma ismeretében persze lehet, hogy lenne), mert így is kiteljesíti Báthory Zsigmond személyes és politikai világát.
Szépen beszél a dolgok természetéről Csanádi Judit díszleteinek sora, amint a történet kezdete tetőn játszódik, a közepe a házban, a vége pedig a pincében (?) / jégveremben (?). A pinceszerű tér fölött két nagy tükör van, az első a történelmi süllyesztőbe segít belenézni, és egyes nézőknek mutat lehetőséget szembesülni; a másik, a beljebb levő hol takarja (nem egészen tökéletesen, mert át is látszik bizonyos szögből) a felső ? a talaj ? szintet, hol elrejti azt, tükrözve a lent történteket.
Ötvös András
A tükör üzenetértékét értjük: jelzi, ez a menetirány, vagy ha úgy tetszik, lefelé, egy sötét lukba lesünk. Közhelyeket mindenki arra használ, amire szíve joga, nekem a tükör például azért nem tetszik (azon kívül, amit mutat) általában, mert a gyakorlatban mindig problémás. Van ugye az a primer nehézség, hogy adott pillanatban mindenki mást lát, mert egy közel síktükröt (az egyik jobban torzít, mint a másik, biztos nem véletlenül), legyen az majdnem akármilyen nagy, nem lehet úgy beállítani, hogy az egész nézőtér, a karzattal együtt ugyanazt lássa. De nincs ezzel nagy baj, az ember hamar ráveszi magát, hogy ne nézze a tükröt (egyszer kapom csak fel a fejem ? amikor a Básta Györgyöt alakító Mészáros Máté az első levágott török fejet figurájához mért karakterességgel lepasszolja az árokba ? akkor pont úgy tűnik egy pillanatra, hogy villámgyors esernyőcsellel teszi el a fejet, pedig nem). Nagy Fruzsina jópofa sporthasonlat-jelmezei ebben az előadásban már elejétől fogva véráztatottak. Melis László zenéje szinte észrevétlenül (ebben a kavalkádban ez szép erény) fest alá ennek az egyre mélyebbre csúszó magyar történetnek.
Ez a finoman groteszk, hagyományokra tiszteletteljes humorral reflektáló történelmi drámatrilógia tartalmat ad annak az egyesek által múlhatatlanul vágyott szókapcsolatnak, hogy új nemzeti dráma.
