Ahhoz képest, hogy a közepesen neves dán rendező, Pernille Fischer Christensen első nagyjátékfilmje, a nálunk is játszott Szappanopera egy katasztrofálisan ostoba, fájdalmasan gyenge blöff volt, az Egy család tulajdonképpen egy egészen nézhető, de legalábbis ártalmatlan film. A forgatókönyv, a rendezés és a fényképezés például teljesen rendben van ? a Semmitmondó Filmek Akadémiáján alighanem jelesre vizsgázna velük Christensen.
Az Egy család ugyanis teljesen felesleges film, amennyiben semmi újat nem mond el vagy mutat meg semmiről. Egyetlen, kissé kétes erénye, hogy mindazoknál, akiknél a téma sajnálatos családi érintettség okán fájdalmas sebeket karcolgat, a film megnyomja a megfelelő gombot, és megnyílik a könnycsatorna. A sírástól pedig minden film olyan, mintha valami történt volna. Pedig nem: egy család szomorúan végignézi, ahogy egy családapa szomorúan elhuny rákban. Megtudjuk, hogy az új és igen embert próbáló helyzet a szakadék szélére sodorhat jól működő párkapcsolatokat; hogy a halállal való szembenézés mindenkit esendővé tesz, és hogy a kutyát akkor is ki kell vinni sétálni, ha a gazdája haldoklik ? vélhetően ez utóbbi képviselné a magasztossal szembeni kontrasztot. Ez a téma igencsak kedvez az olyan rendezőknek, mint Christensen, aki a hatásvadászatban látja az alfát is meg az ómegát is, hiszen hosszú-hosszú ideig lehet mutatni a vászon jobb sarkában a nehezen lélegző, kopasz, elgyötört arcú apát, a bal sarokban pedig a zokogó lányt.
Hogy az Egy család mégiscsak jobb, mint a Szappanopera, az abból is látszik, hogy erről a filmről akár még valami jót is el lehet mondani. Szép ugyanis a halál ábrázolása ? rejtélyes módon a rendező itt félredobta a dédelgetett hatásvadászatot, és olyannak mutatta be az eltávozást, amilyen az az életben is lehet. Nincs bölcs utolsó szó, a haldokló nem oszt még utoljára tanácsot családja tagjainak, nem vet számot életével és nem kér több fényt sem ? csak fekszik az ágyon családjától körülvéve, és küszködik, hogy levegőhöz jusson. A pontos pillanatot pedig nehéz észrevenni, mert nincs semmi látványos jele ? csak abbamarad a halk hörgés. Kár, hogy ezt a jelenetet a magyar forgalmazó magánakciója rontja el: mivel a film előtt a hazai mozik a Hospice Alapítvány promóciós kisfilmjét is levetítik, az egyébként szép képek értelmezése akarva-akaratlan is eltolódik. Így ugyanis mindez ? a család jelenlétével, a tiszta fehér ággyal, a közösen felöltöztetett halottal ? afféle csendes vádiratnak tűnik a kórházi steril, magányos, lélektelen és ipari hangulatú elhalálozás, meg a hűtőkamrák és a boncolás ellen, és propagandának a természeteshez való visszatérés mellett.
A színészek viszont maradéktalanul jók, főként a főszereplő, az apuka kedvenc lánya, Lene Maria Christensen, a maga ártatlan, őszinte bociszemeivel, ami-a-szívemen-az-az-arcomon játékával. És jó a haldokló apa, Jesper Christensen is (akit néhány újabb James Bond-film Mr. White-jaként is lehet ismerni) ? igaz, az ő hitelességéért valószínűleg meggyőző színészi játékánál is többet tesz a kopaszság és az igen alapos maszkmesteri munka.
Ám a rendező vigyáz, nehogy érvényesülhessen a minden jó, ha a vége jó-elv: ezúttal a Szappanoperában ábrázolt kakiszexelő transzvesztita prostituált szöges ellentétével ? pontosabban annak demagóg egyszerűségével ? sokkol: lágy hegedűszóra szeretkező, azaz a halál után az életet ünneplő párral. Épp olyan eredeti, mint a film egésze.
