Címe ugyanakkor A végzet hatalma is lehetne (hogy Verdinél maradjunk), hiszen a történet fő szála a sors körül zajlik. Macbeth erőszakkal próbálja megvalósítani a boszorkányok által jósoltakat, nem várja ki, hogy azok beteljesüljenek. És persze éppen ezáltal teljesülnek be, ő maga forgatja úgy a sors kerekét, hogy az őt és feleségét a tragikus végzet felé sodorja. Az egyik kérdés tehát, amit Shakespeare felvet, hogy a magunk sorsának kovácsai vagyunk-e vagy eleve elrendelt minden. A másik a jellemek kérdése, az örök dilemma: jónak vagy rossznak kifizetődőbb-e lenni. A harmadik szál a szerelemé, amit Szinetár Miklós rendező fontosabbnak tart, mint általában szokták Macbeth és a Lady esetében. Nemcsak hatalomvágy, hanem szenvedély és érzékiség is összeköti őket. Ennek hangsúlyozása még átfűtöttebbé teszi az amúgy is magas hőfokon izzó irodalmi alapanyagot és a belőle született operát. Verdi Shakespeare-nek ezt a művét tartotta a legizgalmasabbnak, bár kedvence a Lear király volt, amit végül nem zenésített meg. Francesco Maria Piave szövegkönyve hűen követi az eredetit, csak a boszorkányok kapnak súlyosabb szerepet nála, Verdi pedig természetesen a muzsikával járul hozzá a műhöz, és ennek a végső mondanivaló szempontjából is van szerepe. A bel canto opera hatásos, erőteljes világa kissé eltolja a hangsúlyokat a prózai alaphoz képest. Nem tudjuk kivonni magunkat a muzsika varázsa alól, és ez elnézőbbé tesz a bűnösökkel szemben. Shakespeare-nél könnyű pusztán csak gyűlölni az önzés és hatalomvágy útján könyörtelenül járó, gyilkosságtól sem visszarettenő Macbethet és a felbújtó Ladyt, míg a zene puhítja erkölcsi ítéletünket.
A színpadkép (Horgas Péter), a jelmezek (Velich Rita), a koreográfia (Nemes Zsófia) és az animáció (Cakó Ferenc) mind Szinetár Miklós erőteljes rendezési koncepciójának a hangsúlyozói. Nem akart modern, hivatalban vagy aknamezőn játszódó történetet faragni a régiből, új színeket nem a modernizálásban, hanem a pszichológiában, a mélyebb lelki és érzéki rétegekben keresett. Ezt a törekvését erősíti a látvány csakúgy, mint az előadók. A pompás színpadképet és jelmezeket, a tömegek mozgatását nem erősíti, hanem gyengíti azonban Cakó Ferenc háttérként vetített homok-animációja, nem is annyira a statikus képekben, mint a mozgóaknál, amikor még a képet formáló kéz is belezavar hatalmas méreteivel az amúgy is mozgalmas színpadképbe. Fölöslegesnek, néha kimondottan zavarónak találtam.
A Lady és Macbeth nemcsak a világot pusztítják el maguk körül, de szerelmüket és végül magukat is. Rendkívüli plusz ebben az előadásban, hogy a két főszereplő a magánéletben is párt alkot, ettől fellobog a színpadon a szenvedély, a rendezői szándék is jobban teljesül. Alexandru Agache Kolozsváron született, anyai nagyszülei magyarok, mégis, már az egész világ operaszínpadait meghódította, mire 2006-ban Miskolcon nálunk is debütált. Szép baritonja, sallangments stílusa, erőteljes alakítása méltó címszereplővé teszik.
Lukács Gyöngyire rászabták a szerepet, ami nagyon korán, talán túl korán is megtalálta a Covent Gardenben - 27 évesen. Akkor, noha hatalmas sikert aratott vele, még túl fiatal volt hozzá, de az elmúlt évek alatt lelkileg is belenőtt a szerepbe, megérett hozzá a hangja, a teste. Hatalmas hangjához rendkívüli expresszivitás társul, amivel könnyedén legyőzi a legnehezebb, egyben hanggyilkos Verdi-szerep kihívásait, noha a komponista itt erősen feszegeti az éneklés határait technikában és hangterjedelemben egyaránt. Az én ízlésemnek túl sok a vibrátóból, de egyébként Lukács Gyöngyi valóban lehengerlő.
Rame Lahaj albán tenorista most mutatkozik be nálunk Macduff szerepében. Rendkívül szép, fényes tenor hang, egyenes éneklés, megnyerő jelenség, igazi felfedezés. Fried Péter megmutatja Banquo komplexitását, erőteljes, szép basszusához jó karakterteremtő készség is társul, remek alakítás. Pataki Potyó Dániel (Malcolm) kevésbé telt hang, mint Lahajé, de meggyőző, duettjük pedig igazán szépen szól. Fontos szerep jut a kórusnak, különösen a női kar szólama nehéz a boszorkányok megszólalásaiban, de az Operakórus jól veszi az akadályt (karigazgató Szabó Sipos Máté). A zenekarra (karmester Győriványi Ráth György) jut a legkevesebb figyelem, és talán a legkevésbé meggyőző is, ám elmondható, hogy az előadás egésze jó színvonalú, jól megtalált szólistákkal, a felszín alá pillantó rendezéssel.
