Skrabski Fruzsina: Mekkora őrület az, hogy rábízod magad egy másik emberre?!

Mit meséltek neked a születésedről?

 Anyukám ugyanúgy tíz évet várt gyerekre, mint én. A halála után találtam meg egy levelet, amelyet az édesanyjának írt, és abban nagyon kesereg, hogy nincs gyereke. Érdekes volt olvasni, hogy ugyanazokat a dolgokat élte át, mint én. Addig nem tudtam, hogy ez neki is ilyen nehéz időszak volt, mert ugyan beszélt arról, hogy nagyon szerettek volna gyereket, és nehezen jött össze, de mindig azt mondta, hogy végül is jó volt így, mert kaptak tíz évet a papával kettesben. Csak ebből a levélből derült ki számomra, hogy ez neki is milyen fájdalmas volt. De magamból kiindulva tudom, hogy utólag, ha az embernek végre lesz gyereke, akkor ez a nagyon nagy gyász, állandó vívódás és önértékelési zavarok elmúlnak.

A születésed körülményeiről tudsz valamit?

– Nem sokat. Azt tudom, hogy a nővérem nehéz szülés volt, én pedig nem. Anyukám nem engedte, hogy fogóval szedjék ki – orvos volt, és tudta ennek a hátrányait –, és epidurális érzéstelenítést se engedett. Úgyhogy nagyjából az akkori körülmények között természetesen születtünk. Nagyon mély kapcsolatunk volt, nagyon bújós gyerek voltam. Sok olyan emlékem van egész kisgyerekkoromból, hogy odabújok hozzá. Sokszor olvasott az ágyban, és akkor a hasára feküdtem és simogatott, sokat ültem az ölében – nagyon szoros testi-lelki kapcsolat volt köztünk.

 Bár volt egy nagy hatású munkássága, közben elérhető anya volt?

Abszolút. Mindig úgy éltem meg, hogyha szükségem van rá, akkor ott van. Nagyon sokat dolgozott, de sokszor otthonról. Addig írta meg a doktoriját, amíg otthon volt velünk. De ha valami komolyat akartam mondani, mindig abbahagyott mindent, és rám figyelt, abszolút minőségi időt töltött velem. Egyértelmű volt, hogy a lányai érkezését nagy boldogságként élte meg. A Balatonon vettek egy régi présházat, egy romot, amit felújítottak, ott nem volt víz, villany, semmi, és akkor egy interjúban arról beszélt, hogy itt mossa a pelenkákat, látszik az egész Balaton, és szerinte ez a mennyország.

Milyen különbséget látsz az édesanyáddal és az édesapáddal való viszonyod között? Kinek milyen szerepe volt az életedben?

Apukám mondta is, hogy ő nem nagyon tudott velünk mit kezdeni addig, amíg nem beszéltünk. Jó volt a kapcsolatunk, de szorosabb volt mamával. Viszont papa nagyon sokat vitt a nyakában, gitározott nekünk, nagyon erős volt, kitárta a karjait, mi meg felkapaszkodtunk rá, és akkor az volt a majomkenyérfa – tehát nagyon jó emlékeim vannak róla is. Később meg nagyon-nagyon szoros szellemi kapcsolat volt köztünk. Sokat beszélt, nagyon szeretett filozofálni, mindig felnőttként kezelt és komolyan vett minket. Történelemről, munkáról, politikáról, vallási dolgokról beszélgettünk.

Ez titeket a kezdetektől érdekelt, vagy egyszer csak ráébredtetek arra, hogy mennyire izgalmas, amiről beszél?

Elkezdett magyarázni, aztán figyelte, mi érdekel minket, de olyan is volt, hogy fölvetettem egy-egy kérdést, és arról beszélgettünk. Például sokáig az volt a problémám, hogy szerintem nincs pokol, és akkor elmondta, ő mit gondol erről, de nem erőszakolta rám a véleményét. A vacsoránál meg hallottuk a szüleink beszélgetését különféle témákról, ez is meghatározó volt.

Úgy tudom, hogy egy nagyon mély hitű, katolikus családban nőttél fel. Ha azt mondtad, nincs pokol, az már lázadásnak minősült?

Nagyon okosan voltak vallásosak. Anyukámnak misztikus hite volt, apukámnak meg filozofikus – anyukámat ő vezette vissza a valláshoz. Nem voltak bigottak, gondoltak olyan dolgokat, amelyek nem feltétlenül egyeznek a katolikus tanításokkal. Például anyukám úgy tartotta, hogy szabad fogamzásgátló szereket használni, és a lombikot is támogatta. Apukámnak volt egy fő mondása – nekem az egyik legfontosabb tanítása: mindenre szabad gondolni. Nem szabad félni a gondolatoktól, ha az embernek egységes világképe van, akkor a helyére tudja tenni a felmerülő kérdéseket vagy kételyeket. Például sokat tanulmányozta a marxizmust, mert azt mondta, vannak olyan tételei, amelyek az ő keresztény felfogásába belepasszolnak, egy csomó minden meg nem, de attól, hogy valaki meghallgat egy marxista előadást, még nem lesz marxista. Ez a viszonyulás nagyon nagy gondolkodási szabadságot adott nekem, és nagyon fontos ma is.

Édesanyád fiatalkorában magától a keresztény hittől távolodott el, vagy az egyháztól? Sok emberben teljesen elkülönül az Istennel való viszonya az egyházhoz való viszonytól.

Mindkettő. Érdekes, hogy több ponton hasonló volt az életünk. Nemcsak a gyerekvállalás körüli nehézségekben, azelőtt is voltak ilyen párhuzamok, például engem több suliból kirúgtak, és a mamát is kirúgták a Patrona kollégiumából, mert tiltott könyveket olvasott, és ezért volt benne ilyen nagy ellenállás az egyházzal kapcsolatban. Másrészről meg nagyon tudományos ember volt, emiatt a hittel kapcsolatban is voltak kétségei, de aztán az apukám visszatérítette, és nagyon mély misztikus hite lett. A fő tétele a mindenszentek gondolata, neki ez nagyon fontos volt, hogy együtt élünk a szentekkel. Lelki kapcsolatot tartott a szüleivel, az elhunyt szeretteivel, és engem is erre nevelt. Azt gondolta, hogy ha az Isten minden irányba végtelen, akkor a személyesség irányába is végtelen.

Ahogyan mesélsz a szüleidről, egyértelmű, hogy nagyon bölcs emberek voltak. Volt lehetőséged lázadni?

Kirúgtak az iskolából, cigiztem, körbestoppoltam Európát, ők, szegények meg nagyon féltettek – tehát volt egy csomó ilyen helyzet, ami lázadásként is értelmezhető. De anyukám azt mondta, hogy egy normális kamasz ilyen. Úgyhogy nem akadt ki, és nem is ellenőrizgetett – csodálkoztam is, hogy ők hogyan csinálják ezt, honnan ez a bizalom. Anyukámnak nagyon nagy segítséget jelentett a háttértudása, hogy pszichológus és orvos volt. Nagyon nagy magabiztossága is volt ebből a tudásból eredően.

Klasszikus előítélet, hogy a fodrász frizurája, a cipész cipője, a pedagógus vagy a pszichológus gyereke nincs rendben. Ők hogyan élték meg, hogy te a társadalom szemében esetleg nem egy felmutatható, tökéletes gyerek vagy, aki példás magaviseletű és jó tanuló?

Ők úgy élték meg, hogy felmutatható, tökéletes gyerek vagyok. Mindig azt mondták, hogy az iskola nem fontos, teljesen mindegy, milyen jegyeim vannak, az a fontos, hogy vannak képességeim, amiket majd később használni tudok. Mindig dicsértek, hogy milyen jó kommunikációs képességeim vannak, és nagyon-nagyon büszkék voltak rám abban az időszakban is, amikor még „rossz” voltam – például egyszer motorral elmentem Luxemburgba, persze nem akartak elengedni, mert nagyon féltettek, én meg mondtam, hogy akkor is elmegyek, de utána egy családi találkozón – az unokatestvérem mesélte – az apukám büszkén mondta, hogy milyen vagány a lánya, hogy motorral nekivág egy ilyen útnak.

A nővéred is ilyen kamasz volt?

Ő nagyon jó tanuló volt, nagyon okos, bármelyik egyetemre mehetett volna, nagyon szabálykövető volt mindig. Ezt később tudatosítottam, hogy engem csak elsőszülött gyerekek vesznek körbe: az anyukám, az apukám, a nővérem, a férjem és a kislányom is elsőszülött. Csak én vagyok második, és én meg merek engedni magamnak olyan dolgokat, amiket ők nem.

A szülői mintában volt olyan, amit akár gyerekként, akár felnőttként úgy ítéltél meg, hogy te majd a saját gyerekeddel való viszonyodban másként fogod kezelni?

Egy csomó minden. Mert egy „pszichológiai kísérlet” gyerek voltam.

Ezt közben is így élted meg?

Igen. Például mama nem vett Barbie-t, nem volt tévénk, farmert se viseltünk. Ők gyerekkorukban éheztek, mert kitelepítették őket, a mi gyerekkorunkban meg mesterségesen előállították a szegénységet, holott mi már nem éheztünk. Ez már akkor is hülyeségnek tűnt nekem. Például azt mondta, hogy a zsömle és a párizsi luxus – voltak ilyen furcsa dolgai. Jó anya volt, emellett nagyon nagy tudományos sikereket ért el, nagyon jó feleség volt, de a házimunkában nem nagyon jeleskedett. Engem pedig szórakoztat és motivál, hogy vannak dolgok, amikben meg tudom haladni őt, például büszke vagyok rá, hogy jól főzök, vagy ugyanilyen kompenzálás az is, hogy vettem száz Barbie-t a kislányomnak, de épp tegnapelőtt mondtam neki, hogy most már kezdem megérteni, miért volt jó, hogy nem volt tévénk.

Mi az, amit viszont következetesen úgy csinálsz te is, mint ők?

Mindig kerestek valamit, amit meg lehet dicsérni. Abban is nagyon bölcsek voltak, hogy ha arra volt szükség, tudtak magamra hagyni a problémámmal, például amikor kirúgtak az iskolából, nem kerestek másikat. Akkor ez hatalmas csalódás volt, úgy éltem meg, hogy senkire nem számíthatok, még a szüleimre sem. Aztán nagy nehezen sikerült nélkülük iskolát találnom, és ez megerősített. Ebből élek. Nagyon sokat jelentett megtapasztalni, hogy egyedül is meg tudok oldani egy ilyen problémát, ott tanultam meg, hogy amit akarok, azt el tudom érni.

Hogyan ismerted meg a férjedet?

A nővérem baráti társaságába tartozott, de akkor még csak megismertük egymást körülbelül húszévesen, jóval később jöttünk össze. Akkor már nagyon tudatos voltam – volt egy határozott elképzelésem arról, milyen legyen a jövendőbelim. Olyan szempontjaim voltak, hogy vallásos neveltetésű legyen, és aztán járjon is velem templomba, mert rájöttem, hogy nekem nagyon fontos a vallás, és azt vallásos közösségben lehet gyakorolni. A másik szempont az volt, hogy legyen diplomája, sőt a szüleinek is – ez nem magam miatt volt fontos, hanem korábban annyi konfliktusom volt ebből, annyi frusztrációt láttam, hogy valaki tényleg képes azt hinni, ha első generációs értelmiségi, akkor mi lenézzük őket, hogy ezeket a köröket nem akartam még egyszer megfutni. Olyan embert akartam magam mellett tudni, aki nem lesz frusztrált a családomtól. És az első randin megkérdeztem tőle, hogy el tudja-e képzelni, hogy elvesz feleségül.

Mit válaszolt?

Ez a magánéletünk, nem szeretném kiteregetni.

Egy interjúban olvastam, hogy szoktad biztatni a fiatalokat, hogy ezt kérdezzék meg ők is az első randin. Kaptál visszajelzést arról, hogy ezt valaki kipróbálta?

Igen. Ez azért jó, mert ha a másik eleve nem tudja elképzelni, hogy veled éljen, minek raboljátok egymás idejét. Nem házassági ígéretet akar ilyenkor kicsikarni senki, csupán ennyit, hogy el tudod-e képzelni vagy sem, hogy együtt élünk. Nekem bejött, hogy ennyire tudatosan viszonyultam ehhez a kérdéshez. Sokat gondolkodom azon, hogy a Jóisten mennyire igazságtalanul sok jóval halmoz el, nekem ilyen csodálatos szülőket adott, utána ilyen csodálatos férjet és végül egy csodálatos gyereket is. De nem mondanám azt, hogy nekem azért sikerült, mert olyan jól kerestem, csupán volt bennem egy tudatosság. Akkoriban a barátaim mondták, hogy ez nem szerelem, ha az ember nem veszíti el a fejét. De én azt mondom, a szerelemben is kell jövőkép, mert különben nem lehet szerelmesnek lenni. Most, huszonegy év után is úgy érzem, hogy a szerelem igenis ilyen, benne van az egész múltunk, meg minden, ami közös – ez egy csoda. És ebben is van őrület – mekkora őrület az, hogy rábízod magad egy másik emberre?! Nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember átélje ezt az odaadást.

Amikor sokáig nem lett gyereketek, az nem rengette meg a kapcsolatotokat?

Szerencsére a férjem nem volt annyira rápörögve, el tudta képzelni azt is, hogy végül csak ketten leszünk, de én mindig sok gyereket akartam. A lombikprogram amúgy egy házasságnak hatalmas erőpróbája, nagyon nehéz időszak, és nagyon kell szeretnie egymást két embernek, hogy végigcsinálja. Utólag viszont nagyon bánom, hogy későn mentem el lombikprogramra.

Miért halogattad?

Etikai okokból. A katolikus egyház elítéli ezt, ezért nem mentem el. A katolikus egyház álláspontja szerint a kislányomnak nem kellett volna megszületnie. Ezért valamennyire mérges vagyok a katolikus egyházra, azt gondolom, ebben biztos, hogy változtatnia kell. Írtam is levelet a pápának, mert a lombiknak van egy etikus megoldása, amikor egyetlen embrió sem vész el, és mindegyik kap életesélyt. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert sokakat távol tart az a gondolat, hogy a be nem ültetett embriókon kísérleteznek majd. De ez már nincs így, van etikus lombik. Szerintem ez nem bűn. Nem hiszem, hogy az ember lelkiismerete nem szólna, hogyha bűnt követne el. Ha a kislányomra nézek, nem az jut eszembe, hogy nem kellett volna megszületnie, hanem tudom, mekkora áldás, hogy ő van.

A kislányotok kérdezett arról, hogy ő hogyan született? Elmeséltétek neki?

Nagyon sokat mesélek neki, ezt az eredettörténetet mindig is tudta, hogy mi nagyon szerettük volna, és a doktor bácsi segített. Vállalom azt, hogy ő egy lombikgyerek. De tudom, hogy a sorstársaink között nagyon sokan titkolják ezt.

Ennek mi az oka?

Az ember kap hülye megjegyzéseket és rosszindulatút is. Gondolom, ezeket szeretnék elkerülni. Lehet, hogy azt is gondolják, a gyereknek rossz érzés, hogy ő máshogy született. Szerintem meg épp azt értheti meg, hogy mennyire különleges, mert az ő születését megelőzte az az iszonyat várakozás és küzdelem, meg hogy tényleg mennyire fontos ő nekünk.

Hogy megszülessenek a kívánt, tervezett gyerekek – ez a törekvés az egyik örökséged is, hiszen ez a célja az édesanyád által elindított Három Királyfi, Három Királylány Mozgalomnak. A gyerekvállalás szorgalmazása időről időre felkavarja a közbeszédet, és legtöbbször indulatos párbeszéd-képtelenséget látunk, mely rendszerint abba torkollik, hogy mit kérhet számon egyik ember a másikon, a nők és a fiatalok felelősségét hangsúlyozzák, holott egyértelmű, hogy a teljes társadalom részéről szükséges a szemléletváltás. Meddig jutottatok ebben a munkában? Milyen eszközeitek vannak egy ilyen törekvés népszerűsítésében?

Mi nem teszünk javaslatokat arra, hogy egy család hány gyereket vállaljon, hanem azt mondjuk, hogy mindenkinek annyi gyereke szülessen, amennyit szeretne. Ez egy olyan cél, amellyel mindenki tud azonosulni, ezért könnyebb a párbeszéd. A szüleim kutatásából az derül ki, hogy a magyar fiatalok sokkal több gyereket szeretnének, mint amennyi megszületik, és ez egy potenciál, hiszen a társadalomnak is szüksége lenne arra, hogy minél több gyerek legyen. Ezeknek a kívánt gyerekeknek, akik ott vannak az emberek szívében, a megszületését próbáljuk erősíteni. De ez egy nagyon bonyolult dolog. A felmérés szerint az egyetemisták kilencven százaléka szeretne két-három gyereket és házasságban szeretnének élni – ez nagyon magas arány, tehát kifejezetten családiasak és gyerekbarátok a mostani magyar fiatalok is, nem csak a régiek. Ez egy magyar sajátosság, mert például Németországban annyi gyerek születik, amennyit szeretnének. Ott nincs ekkora különbség a vágyott gyerekek és a ténylegesen megszületők száma között. Ha megkérdezzük a fiatalokat, hogy ha szeretnének több gyereket, akkor miért nem születnek meg, akkor az első, amit mondanak az, hogy nem találnak párt. Valahogy nincsenek jó fórumok a pártalálásra. Persze vannak különböző párkereső felületek, csak azokkal az a baj, hogy úgy is hirdetik magukat, hogy kihagyják az udvarlást, holott azt nem érdemes megspórolni. A Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom ezért nagyon nagy hangsúlyt fektet arra, hogy legyenek olyan találkozási helyek, ahol a fiatalok megismerkedhetnek. Arról is volt felmérés, hogy hol a legjobb ismerkedni, és kiderült, hogy például a kocsma majdnem nullaszázalékos esélyt jelent az ismerkedésre. Ugyanis főként baráti társaságok mennek el a kocsmába, és ma már nem illik odamenni a másik asztalhoz. A felmérés szerint a legjobban működő helyszín a tánciskola. Csak ugye kérdés, hány férfi megy el tánciskolába. Olyan fórumokat és lehetőségeket próbálunk teremteni, ahol mindenféle direktség nélkül a fiataloknak lehetőségük van találkozni egymással. Fesztiválok, vitaklubok, egyetemi programok – az egész társadalomnak nagyon jó lenne, ha minél több ilyen fórumot teremtenének. A második, amitől félnek, az a szülői szerep. Nagyon érdekes, hogy csak a harmadik helyen áll a karrier és az anyagi félelmek.

Bizonyára az sem bátorítja a fiatalokat, hogy a környezetükben sok példát látnak arra, hogy a szülők házassága nem mindig éli túl a gyerekvállalás miatti változásokat. Sok az egyszülős család, ez pedig óvatosságra inti őket, hogy hány gyereket merjenek vállalni.

Nagyon sok rossz mintát láttak az emberek, és érthető, hogy nem akarják megismételni. Attól is félnek, a szülői minta olyan erős, hogy azt ők is továbbörökítik. Márpedig jó hírem van: sokaknak sikerül a rossz szülői mintákat meghaladni. Jordan Peterson kanadai pszichológus mondta, hogy ha minden bántalmazó szülő gyereke bántalmazóvá válna, akkor egy idő után csak bántalmazó emberek élnének, ezzel szemben azt látjuk, hogy ezt meg lehet állítani, a jó uralkodik a rossz fölött, és még a legborzasztóbb minták is felülírhatók. Ebben is próbálunk szemléletet formálni. A traumáinkon innen és túl című filmem épp erre épül, olyan nagyon rossz gyerekkorból származó embereket mutatunk be, akik normális felnőttek lettek. A mozgalom másik eszköze, hogy értékeljük a családbarát vállalatokat, azokat a munkahelyeket, ahol hagyják az embernek, hogy családja is lehessen, sőt támogatják. Ez is a szemléletváltás egyik alapja. A bababarát meg családbarát szülészet kidolgozásában is részt vettünk, hogy ne legyenek rossz szülés élményei az embereknek. Próbálunk harcolni, hogy legyen ismét szabad orvosválasztás, meg hogy a protokollt igenis tartsák be, mert egyébként a protokoll most már szülőbarát és gyerekbarát.

Azt sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gyerekvállalással nem szűnik meg az életünk könnyed és vidám része. Hogyan lehet segíteni a szülőket, hogy tettre készek, derűsek maradjanak, és ne váljanak kiégett, koravén, nyúzott emberekké, akik gyászolják a felhőtlen éveiket?

Anyukámék idejében gyakori volt, hogy még egyetemista korukban vagy diplomázás után szültek pár gyereket, és utána építették ki a szakmai pályájukat, ami egyébként azért is jó, mert nem kell megszakítani a gyerekszüléssel a karriert. Jó lenne ebben is előrelépni. Ezenkívül összetartó helyi közösségek kellenek, ahol lehet példát találni arra is, hogy mások hogyan jutnak túl egy párkapcsolati válságon, és kisgyerekkel is nagyon sokat tudnak segíteni egymásnak. A nők akkor vállalnak több gyereket, ha az elsőnél kaptak társas támogatást. Tehát a gyerekvállalási kedv vagy bátorság növelésében igazából az egész társadalomnak nagyon nagy szerepe van.

A beszélgetés teljes változata a Magyar Kultúra születés témájú lapszámában jelent meg (2022/12).