A Facebook-film folytatása kihagyja az emberi tényezőt

Mi használjuk a technológiát, vagy az minket? Mennyire vagyunk tudatos közösségimédia-felhasználók? Szükséges-e állami védelem a techbirodalmak ellen, vagy a szólásszabadság mindenekfelett áll? Néhány éve, úgy a nagy port kavart Társadalmi dilemma című dokumentumfilm idejében ezek őrült fontos kérdésnek számítottak. Ma már sajnos még ezeknél is komolyabb gondjaink vannak.

A 2010-es Social Network – A közösségi háló, amely arról szólt, hogyan alapította Mark Zuckerberg a Facebookot, minden szempontból hatalmas sikernek bizonyult. Nemcsak 225 millió dolláros bevételt ért el a mindössze 40 milliós költségvetéséhez képest, de nyolc Oscar-jelölést is kapott és lenyűgöző, 96 százalékos értékeléssel büszkélkedhet a Rotten Tomatoeson. Nagy várakozás – no és némi szkepticizmus – övezte a hírt, miszerint Aaron Sorkin forgatókönyvíró folytatást készít The Social Reckoning címmel.

Míg a Social Network a Facebook gyors felemelkedését mutatta be, a The Social Reckoning a bukását ábrázolja – pontosabban az illúzióét, miszerint a közösséget és a kapcsolódást szolgálja ahelyett, hogy megosztottságot szítana és polarizálná a társadalmat. A film sztorija a 2019 és 2021 eleje közötti időszakot öleli fel, és voltaképpen azt vizsgálja, milyen hatással voltak a platformra az olyan krízisek, mint például a Covid-járvány vagy a 2021. január 6-i, a washingtoni Capitolium ostromába torkolló zavargások. A történet alapja a Washington Postban 2021 és 2022 között publikált 17 részes tényfeltáró cikksorozat és annak keletkezéstörténete. 

Jeff Horowitz oknyomozó újságíró (Jeremy Allen White A mackóból és a Vaskaromból) a Facebook belső levelezéseiből és kutatásaiból kinyert dokumentumokkal és az ezeket kiszivárogtató adatelemző, Frances Haugen (Mikey Madison az Anora Oscar-díjasa) arccal és névvel vállalt vallomásával bebizonyította, hogy a csökkenő bevételektől megrettent Zuckerbergék úgy változtatták meg a Facebook algoritmusát, hogy az a szélsőségesen megosztó és gyűlöletkeltő tartalmakkal pörgesse fel a kattintásszámot és az elköteleződést. A film két párhuzamos történetszálon, az időben oda-vissza ugrálva mutatja be a riporter és a whistleblower nyomozását, miközben Zuckerberg (Jeremy Strong) a 2020-as amerikai elnökválasztás után kongresszusi meghallgatásra készül. 

2010-ben sokan kételkedtek abban, hogy vajon nem túl korai-e filmet készíteni a Facebookról. Bizonyos szempontból valóban az volt, ekkoriban ugyanis a legtöbben még lelkesen gyűjtöttük az ismerősöket, és olybá tűnt, a történet még nem teljes. Ám éppen ez tette David Fincher feszes, hűvös éleslátásról tanúskodó filmjét annyira lebilincselővé. Az eredettörténet egyértelmű figyelmeztetés is volt arra, hogy a Facebook – bármilyen ártalmatlanul is használtuk – önmagában nem ártalmatlan, a mögötte álló koponya pedig még kevésbé az. Tizenhat évvel később Aaron Sorkin, az előző film forgatókönyvírója nem tesz mást, minthogy a tudtunkra adja: végig igaza volt.

Helyenként erős túlzással élve már-már kosztümös történelmi drámaként hat a 2019 és 2021 közötti eseményeket feldolgozó alkotás, annyira drasztikusan megváltoztak és eszkalálódtak a technológiai háborúk tétjei az azóta eltelt fél évtizedben. Ráadásul a rendező azt az uralkodó osztályt próbálja megszégyeníteni, amelyről már oly sokszor kiderült: nem ismer szégyent.

A film átmeneti győzelemérzete legjobb esetben is anakronisztikusnak hat 2026-ban. A Facebook továbbra is a mérgező álhírek szabályozatlan keltetője és terjesztője, a platform által is különösen agresszívan az arcunkba tolt mesterséges intelligencia rohamos fejlődése pedig minden fronton alapjaiban változtatja meg a játékszabályokat. A közösség ára a jelenlegi viszonyok között kevésnek érződik.

A közösségi háló egyszerre volt Sorkin írói pályafutásának csúcspontja és a nyugtalanító hangulata miatt a legkevésbé jellemző alkotása, amely tökéletesen illett Fincher sajátos atmoszférateremtő stílusához, amiből itt nyomokban sem maradt semmi.

A narratíva a nyomozás és Zuckerberg 2021-es kongresszusi meghallgatásra való felkészülése között ugrál, a folyamatot pedig megzavarják a Capitolium ostromának eseményei. Egyre nagyobb nyomás nehezedik a techmogulra, hogy tiltsa ki a Facebookról a lázadást szító, távozó elnököt. Mindeközben gyáva módon Donald Trump nevét egyszer sem mondják ki a filmben. Bár a helyzet feszültségekkel teli, a történet mégsem talál igazán célba: egyrészt azért, mert Sorkin forgatókönyvírói énje nem tud ellenállni a csipkelődő, komikus párbeszédeknek, másrészt pedig azért, mert Strong didaktikus Zuckerberg-alakítása irtó nehezen átélhető. 

A közösségi hálóban Jesse Eisenberg egészen zseniálisan formálta meg a szociopata hajlamú fiút, akinek a saját védelmében kellett páncélt építenie. Sajnos azonban olyannyira emlékezetesre sikerült az alakítása, hogy a színészt nem csupán az Oscar-jelölésig juttatta, de azóta próbálja magáról levakarni a karaktert, mert gyakorlatilag mindenki Zuck figurájával azonosítja – és emiatt nem is vállalta, hogy újra a Meta-vezér bőrébe bújjon. 

Az Utódlásból ismert és a method acting túltolásával sokszor vádolt Jeremy Strong megformálásában a karakter már elérte végleges, érzelmileg abszurd mértékben zárt formáját: ez pedig, noha lehet, hogy valós pszichológiai megfigyelés a hús-vér embert illetően, dramaturgiai szempontból azonban zsákutcát jelent. Mindez jellemző az egész filmre nézve is, amely noha feltérképezi azt a világot, ahogyan azt többé-kevésbé ismerjük, ám híján van mindenféle kiaknázható tragédiának, érzelemnek vagy meglepetésnek.

A hadaró, neurotikus, kissé irritáló, de nem eredendően gonosz, csajozni vágyó diákból monoton gépiességgel kommunikáló főgonosz lett, akit egy komplett válságstáb és kommunikációs szakemberek hada segít abban, hogy meggyőzze a közvéleményt: valójában nem is egy világuralomra törő gyíkember.

Még ha Sorkin tévés stílusú alkotó is marad, szerencsére képes kísérteties atmoszférát teremteni a techszféra és az újságírók steril, jellegtelen közegeiben. Alexandre Desplat filmzenéje eközben viszont esetlenül ingadozik elődje (Trent Reznor és Atticus Ross) melankolikus, lo-fi elektronikus hangzásvilágát halványan utánzó stílusa és a tőle megszokott nagy ívű zenekari témák között.

Sorkin azt siratja, mivé vált az egykor noha tökéletlen, de barátokat összekötő platform, ám értelmezése megreked azon a szinten, hogy a Facebookot kizárólagosan tegye felelőssé a sajtó kivéreztetéséért és a szélsőjobboldal radikalizációjáért. 

Mert hát őszintén: ki a frászt érdekel már a szarvas-szőrme sapkás sámán a Capitoliumban egy olyan jelenben, amikor a mesterséges intelligencia épp átírja, hogyan élünk majd az egyáltalán nem túl távoli jövőben, nemzetbiztonsági szervereket tör fel, és szakértők sora azon vitatkozik, hogy vajon 20–30 vagy inkább 5–10 év múlva irtja ki az emberiséget?!

A film végén Haugen a levegőbe bokszol, majd a dicsőséges győzelem horizontja felé távozik. A közösség ára azt állítja, hogy a kiszivárogtatás utóhatása valamilyen módon még ma is érezhető. Valójában azonban ma, 2026-ban leginkább az az érzésünk, hogy semmi sem változott. Trump visszatért a hatalomba, a január 6-i zavargások résztvevői közül sokan kegyelmet kaptak, a félretájékoztatás pedig már mindenütt jelen van.

Nehéz eldönteni, mi valódi, és mi nem az, a harmadik világháború előszele pedig folyamatosan ott dereng a levegőben. Az online visszhangkamrákba zárt társadalom polarizáltabb, mint valaha, az internetes bullying kegyetlenebb és kiterjedtebb, mint valaha. El lehet mesélni, hogy hogyan jutottunk idáig, ám igazából azt lenne jó megtudni, hogy vajon hogyan keveredünk ki ebből.