Két hétre előretekintve a mostani volt az egyetlen szabad időpontod. Nagyon feszített beosztás szerint élsz?
Amikor elkezdődik egy új évad, akkor nagyjából novemberig elég hamar betelik a naptáram. Jelenleg tizenkét futó előadásom van, és most próbálom a tizenharmadikat, szóval elég sűrű az életem, de azért egy ideje ügyelek arra, hogy magamra is jusson idő.
Most próbálod a Lev Birinszkij műve alapján készült tragikomédiát, a Bolondok táncát, ami az első bemutató a Radnóti Színház új évadában. Hogyan készülsz egy-egy előadásra, lélekben, fejben? Elmélyedsz az adott korban?
Mindig az aktuális szereptől függ, attól, hogy mit igényel a próbafolyamat, az előadás. A Bolondok tánca a 20. század eleji Oroszországban játszódik, de a karakterek és a helyzetek sajnos kínzóan ismerősek; játszódhatna akár ma is, itt is, ezért nem tartottam szükségesnek, hogy kutakodjam a korszak történelmi-politikai hátterében. Fiatalabb koromban szinte mindig megtettem ezt, de aztán egy idő után elhagytam, mert rájöttem, hogy a sok háttérinformáció nem ad hozzá annyit a szerepformáláshoz, mint amennyi energiát elvesz a keresésükkel töltött idő. Ahhoz, hogy ezt a történetet hitelesen el tudjuk mesélni, szerintem nem szükséges az adott kort behatóan ismerni.
Forrófejű forradalmárt alakítasz a darabban. Hogyan áll össze benned a szerep?
Mása nagyon fiatal, idealista lány, aki szentül és megingathatatlanul hisz abban az eszmében, hogy a II. Miklós cárral és az uralkodó társadalmi osztállyal szemben kirobbantott forradalom győzni fog. Én ennek az igazságát keresem magamban, azt, hogy hogyan tudja működtetni az embert az ifjonti hév, amikor fontos döntések meghozatala előtt nem mérlegel, nem racionalizál, hanem kimondja, amit gondol, és azt teszi, amit a szíve diktál.
Azért ez a fajta attitűd tőled sem állt nagyon távol. Most mennyire érzed testhezállónak a szerepet?
Korábban valóban jellemző volt rám ez a fajta vakmerőség, de mostanában nyugodtabb, óvatosabb vagyok, ami egyrészt a korral jár, másrészt tudatos döntés részemről. Most az életem más szegmenseire fókuszálok. Próbálom óvni magam attól, hogy olyan problémákon pörögjek, amiket nem áll módomban megoldani.
Eddigi pályafutásod alatt nagyon gyakran találtak meg komoly, drámai szerepek, sőt, A pelikánban, a Darázsban vagy a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című legutóbbi előadásban traumatizált lányt/nőt alakítasz. Ez véletlenül alakult így?
Szerintem minden embert meghatároz a fizimiskája. Amikor megismerkedsz valakivel, vagy szembejön egy ismeretlen az utcán, akkor a korábbi tapasztalataid nyomán azonnal kialakul benned egy benyomás, hogy milyen ember lehet. Én törékenyebb alkatú, világosabb hajú, kék szemű nő vagyok, amilyenek általában azok a lányok, akiken átmegy az úthenger, és áldozataivá válnak valaminek vagy valakinek, legtöbbször ugye férfiaknak. Szerintem az alkati adottságaim miatt osztják rám ezeket a szerepeket.
Szereted ezt az irányt?
A pályám elején zavart, de aztán szerencsére kipróbálhattam magam egészen másféle, vagányabb, a sorsukat jobban irányító karakterek szerepében is. Azért tegyük hozzá, hogy a világirodalom nagy részében a női szereplők többnyire múzsák vagy áldozatok. Azt látom, hogy az erős női identitás megteremtése a mai napig kihívást jelent az alkotóknak, mert az oké, hogy legyen több erős női karakter, de azt nem pontosan tudjuk meghatározni, hogy ez miben merüljön ki úgy, hogy a nő közben ne váljon nevetségessé vagy férfivá. Ott van például a 6Színben a Janikovszky Éva fiatalkori naplója alapján készült Kizárólag az utókor számára című előadásom, amelyben egy kifejezetten erős nőt alakítok, aki szereti az életet, ráadásul humora is van, és egyszer sem kényszerül áldozatszerepbe. Még akkor sem, amikor közeleg a háború egyre fenyegetőbb réme. Ő akkor is csak a fiatalságát akarja megélni. Ezért a szerepért, azt hiszem, örökké hálás leszek, és örülnék, ha még évekig játszhatnám.
A Radnóti Színház igazgatója, Kováts Adél azt mondta rólad, hogy nagyon mélyre mégy a szerepeidben, ami nézőként is átjön. Sok szerepben láttalak már, és mindegyiket elképesztő átéléssel, játékossággal formálod meg. A kezdetek óta így működsz a színpadon?
A törekvés, hogy minél igazabbul és pontosabban azonosuljak az adott szereppel, a kezdetek óta erős bennem. Ezt aztán árnyalhatja a darab műfaja, mert van, amikor erőteljesebben kell ábrázolni egy-egy jellemvonást, és van, hogy finomabb színekkel is festhetek. Máshogy kell játszani egy Hajdu Szabolcs-darabban, és másként egy Alföldi-rendezésben, de a szerep igazának megkeresését és következetes képviseletét sosem lehet megspórolni.
Volt-e olyan szereped, amely emlékezetes módon gazdagított téged, tanított valamit az életről vagy akár magadról?
Hogyne, most is van, sőt nagyon szerencsés vagyok, mert időről időre megtalálnak ilyen szerepek. A Janikovszky-darabból az állandó játékosságot és életszeretetet vittem tovább magammal. A kétszereplős darabunk Andrissal (a színésznő férje, Rusznák András – a szerk.), a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá, amit a Loupe Színházi Társulással csináltunk, szintén nagy hatású munka. Abban segített, hogy elengedjem a szüléstől való ősfélelmemet, ami szerintem nagyon sok nőben ott munkálkodik. A III. Richárdban Lady Anna szerepe szakmailag jelentett tanulságot. Megtanultam, hogyan lehet a színpadon hosszan fenntartani egy indulatot úgy, hogy ne fusson ki alólam idő előtt. Szombathelyen A falu rossza Bátki Tercsije hívta fel a figyelmemet arra, hogy lehetnék kicsit önzőbb, jobban kiállhatnék önmagamért, s nem kell mindig alárendelni magam a másik akaratának és igazának. És hosszan sorolhatnám még. Ha jobban belegondolok, minden szerepemből tanulok valamit.
Az önbizalomhiány sokszor kísértett a pályád során. Ma hol tartasz a leküzdésében?
Az elmúlt évek alatt nagyon sok pozitív visszajelzést és külső megerősítést kaptam, ami sokat segített az önbizalmam építésében és megszilárdításában. Ugyanakkor korábban és most is mindig azt erősítem magamban, hogy a külső feedback valójában nem fontos. Egyedül a munka és az út számít, az, hogy miként jutok el egy-egy szerephez. Ez az igazán izgalmas, és ebből az aspektusból tekintve nem az a lényeg, hogy van-e önbizalmam, hanem hogy ne vesszen el a játékkedvem.
Melyik rendezővel volt a legemlékezetesebb a munka, például melyikük segítette az említett színészi személyiséged épülését?
Nagyon sok rendezőt kellene most felsorolnom, és senkit sem szeretnék azzal megsérteni, hogy kifelejtem, úgyhogy mivel már elhangzott Alföldi és Hajdu Szabolcs neve, elmesélem, tőlük mit tanultam.
Alfölditől azt, hogy a színész energiaszintje soha nem mehet egy bizonyos szint alá, különben nem tudja áttörni azt a bizonyos negyedik falat, és a mondandója nem jut el a nézőkig. Addig nyomott, piszkált Robi, és nem hagyott békén, míg egyszer csak rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki akadályoz, az én magam vagyok: hogy a fejem fékezi a szívemet. És amikor ezt el tudtam engedni, akkor váratlanul megtörtént az, amire vártunk. Hajdu
Szabolcs ennek épp az ellentéte: nála szembesültem azzal, hogy a jobb eredmény érdekében hajlamos vagyok nyomasztani, piszkálni és kínozni magam. Szabi viszont olyan türelemmel és szeretettel dolgozik, ami ráébresztett, hogy az önbántalmazásom teljesen felesleges, semmivel sem visz közelebb a megoldáshoz, és még a kedvemet is elrontja. Azokban a munkákban az a felismerés született meg bennem, hogy néha nem kell akarni, hogy mindent megmutassak, elég csak működtetni a szöveget.
Melyik típusú rendezőtől kapsz szárnyra? Attól, aki kizárólag instruál, vagy aki partnerként bevon az alkotómunkába?
Régebben azt szerettem, amikor valaki nagyon együtt gondolkodott velem, és engedte, hogy a saját ötleteim mentén akár átdolgozzunk egyes jeleneteket. Így készítettünk Czukor Balázzsal a Mágnás Miskából egy igazán vad átiratot, aztán a Hamletet is kicsit magunkra formáltuk. Az évek során aztán megtanultam a másik típusú rendezői működésben is megtalálni az örömömet. Ma már szeretem, ha egy rendezőnek van erős víziója, s teljesen átadhatom magam neki, hogy oké, taníts, bízom benned, kérhetsz tőlem bármit, a legjobb tudásom szerint megcsinálom, amit szeretnél.
Köztudott rólad, hogy mindig színésznő akartál lenni. Az ősmotivációdat táplálják-e a most kapott feladatok?
Ezt jókor kérdezed, mert épp mostanában szoktam feltenni magamnak a kérdést, hogy hol tartok most, és merre tovább. A színészet, az emberábrázolás iránti érdeklődésem és elköteleződésem továbbra is nagyon erős és mély, de ezzel párhuzamosan egyre jobban elkezdett érdekelni az is, hogy meg tudom-e fogalmazni, mi történik bennem, és ezt át tudom-e adni másoknak. Szívesen kutatnám azt, hogy hogyan lehet integrálni a színészetbe a különböző pszichoterápiás módszerek gyakorlatait.
Több filmszerepre is igent mondtál, a Radnótin kívül más színházakban is játszol, elmondásod szerint reggeltől estig dolgozol. Küzdesz egzisztenciális szorongással? Ha igen, hogy érzed, egy idő után nem ássa alá a motivációdat?
Ez az érzés sajnos nálam is jelen van, ahogyan sokunknál a színészi pályán, ezért is vállalok el más munkákat is, mert pusztán a színházi fizetésemből nem tudnék megélni. És amikor külsős munkát vállalok, ott is gyakran tapasztalom, hogy igazából nem a munkám minőségét honorálják, hanem a bértárgyalási képességemet. A munkáltatók részéről sajnos még mindig nagyon népszerű az a felfogás, hogy „örülj, hogy játszhatsz”, meg hogy „a színész jutalma a taps”... És persze jólesik a nézői visszajelzés, de tapssal nem lehet fizetni a boltban...
A férjeddel sok mindenben játszotok együtt. Színészpárok esetében mindig érdekes kérdés, hogyan működnek együtt a színpadon. Nálatok mi a helyzet?
Szerintem hozzátesz a színészi teljesítményünkhöz, hogy az életben egy párt alkotunk. A rendezők is érezhetik, hogy jól működünk együtt, hasonló az ízlésünk, és értjük egymás színészetét. Ha Andris csinál valamit, én rögtön tudom, merre menjek tovább. Vele inkább azt nehéz eljátszani, hogy nem ismerjük egymást, vagy nem vagyunk szoros kapcsolatban, például A mi kis falunkban, amelyben idegenek vagyunk egymás számára. Ezzel ellentétben egy másik színésszel gyakran arról szól a próbafolyamat egy része, hogy annyira közel kerüljünk egymáshoz, hogy az intim szituációk, gesztusok természetesek, hihetők legyenek. Például A pelikánban Ördög Tomi hívott egy intimitástrénert, aki abban segített, hogy Major Erikkel testvérként tudjunk egymáshoz viszonyulni az erre a kapcsolatra jellemző intimitással.
Többször is használtad a szófordulatot: lényeg, hogy a saját utamon járjak. Mit értesz ezen?
Azt, hogy ebben a szakmában engem nem a visszajelzés érdekel, hanem maga a munka, az önfeledt gyermeki játékosság és az érzékeny emberábrázolás. Ez az én utam, ezen kell előrehaladnom. Most azt érzem, hogy már elég sok mindent tudok, de még mindig szembejönnek olyan kihívások, amelyek teljesen váratlanul érnek, és látom, hogy még van hova és merre mennem. Egy csomó mindent megtapasztaltam, helyzeteket, szerepeket beforgattam az életembe, kiszűrtem belőlük a lehető legtöbb tudást, ezért most egy kicsit szeretnék alkotóvá válni. Nem passzívan jelen lenni a folyamatokban, hanem sokkal aktívabban. A vágy már megfogalmazódott bennem, de a formája, amelyben testet ölt majd, még nem körvonalazódott előttem.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
